Egy korábbi posztban az Akela példáján keresztül a magyar metálzene agóniájáról írtam. A következőkben azt fejtem ki, hogy pontosan mire is gondoltam, amikor ezeket a sorokat fogalmaztam, másfelől számot vetek azzal, hogy az Akelának miért nem sikerült legalább azt a helyét megtartania, amit a kilencvenes években kivívott magának.

Az agóniáról. Az Akela visszatérése után több ízben is koncertezett a Petőfi Csarnokban, jellemzően azonban nem önállóan, hanem vagy egy októberi fesztivál keretében (az októberi metalista forr-a-dalom fesztiválok keretében), amellyel egybekötötték a szokásosan október 31-én megrendezésre kerülő Farkasnapot, vagy pedig a Moby Dick társaként, akkor is fesztiválszerűen (2006, 2007). Vagyis önállóan, egy vagy két előzenekarral, nem voltak képesek megtölteni a Petőfi Csarnokot, sőt, 2007-ben abszolút nem volt telt ház (igaz, a koncert nyáron, a fesztiválidőszak kellős közepén került megrendezésre).

A Moby Dick 2006-ban ünnepelte fennállásának huszonötödik évfordulóját a Pecsában, s igen aktívan működtek, a monstre koncertről DVD is készült. Ezt követően azonban „meghalt” a zenekar, aminek elsősorban a Hungarica megszületése volt az oka. A 2007-ben megjelent Nem keresek új hazát ugyanis Moby Dick-lemeznek indult (a címadó dalt játszották is a jubileumi koncerten), menet közben vált belőle Hungarica-anyag. Egyébként is, a Hungarica magját Hoffer Péter és Mentes Norbert adják, akiket nyugodtan nevezhetünk a Moby Dick zenei agytrösztjeinek is. Ez a próbálkozás sikeres volt, hisz az ún. nemzeti rock virágzik Magyarországon, ezt a hullámot lovagolta meg a Hungarica is. Sajnos azonban hazánk egyik legrégebbi és legjobb metál zenekara indult emiatt hanyatlásnak, s az elmúlt öt évben a Dick nem adott ki lemezt, de új dalok sem nagyon keletkeztek, sőt egy időben még koncerteket is alig tartottak. (Manapság is inkább a határon túl aktívak, nagyobb pesti bulira régen volt példa.)

Ne higgyük azonban, hogy csakis a nemzeti rock felfutása okozta a Moby Dick vesztét. Mentes és Hofi már a kilencvenes években is új utakat kerestek, ebből született a Brazzil nevű project, most pedig a Hungarica. Érthető, ha egy zenészt (pláne ilyen szintű zenészeket) nem elégít ki, ha csak egyféle muzsikát játszhat. Ezzel nincs is gond. A probléma akkor kezdődik, amikor az „anyazenekar”, amelynek fontosabbnak kellene lennie a később alapított együttesnél, háttérbe szorul. Ráadásul mindkét esetben a csapat énekese, Schmiedl Tamás volt az ügy legnagyobb vesztese, aki gyerekkora óta csak a Moby Dickben zenélt, csak egy idő után a zenésztársak valahogy elfogytak mellőle… Az együttes basszusgitárosa, Gőbl Gábor pedig legújabban a soproni politikai életbe vetette bele magát, a város polgármesteri pozíciójáért indult a Jobbik színeiben.

A nemzetieskedés, a jobbikozás tehát szinte a Moby Dick megszűnéséhez vezetett, amiért nem lehet eléggé kárhoztatni Mentest, Hoffert és Gőblt. S hiába könyörögnek a rajongók új lemezért az együttes honlapján, évek óta csak az ígérgetés folyik. („Jó lenne 2009-ben új Moby Dick-lemez is.” – mondta 2009 januárjában Hofi a Rockinformnak; most 2011 van, a lemez pedig nincs sehol.)

Röviden néhány további zenekarról: az Omenben és a Pokolgépben folyamatos tagcserék zajlanak. Gubás Tibor már nem énekel az Omenben, igaz, az együttest alaposan visszavetette Daczi Zsolt sajnálatos halála. Mindazonáltal a zenekar vergődését példázta az a – magyar metálhoz méltatlan – eset, amikor 2003-ban a Való Világból megismert Okival készített lemezt a zenekar. Oki semmilyen téren nem vált be, sem szakmailag, sem emberileg, de mégis mit várt az együttes egy olyan embertől, aki ebben a nem túl színvonalas műsorban is csak az altáji gázok eregetésével volt képes felhívni magára a figyelmet? Noha 2006-ban két anyag is megjelent, A hetedik nap és az Agymosás (utóbbi egyébként Katona László szövegeivel), az elmúlt négy évben nem sikerült új lemezt összehozni. A Pokolgépből pedig Rudán Joe után kivált Nagy Dávid gitáros és Czébely Csaba dobos is. Új dalokat tartalmazó korong esetükben is régen, 2007-ben született.

Félreértés ne essék, akkor is lehet aktív egy zenekar, ha két-háromévente készít új lemezt. A probléma itt abból fakad, hogy ezek a tendenciák mind egy irányba mutatnak, nevesül abba az irányba, ami a hazai metálzene a „megengedhetőnél” is nagyobb méretű kiszorulását jelzi a magyar popzenéből.

S miért is történik mindez így? Alighanem azért, mert a magyar rockzenében is egyfajta fordulat állt be az elmúlt években. Egyre népszerűbbekké váltak azok az együttesek, amelyek valamilyen módon megújították a hazai rock muzsikát. Két együttesre gondolok elsősorban: a Quimby-re és a Kispál és a Borzra. Sikerük elsősorban persze abból fakad, hogy a műfaj könnyedebb ágát képviselik, ami érződik a hangszerelésen, a szövegeken, az énektémákon, s a zene dallamosságán. Ezek a zenekarok olyan dalokat játszanak, amik táncolhatók, pedig „a pogó az nem egy tánc”, ahogyan ezt már Lukács Laci is megénekelte 2003-ban az Élni vagy égni lemezen. A Quimby és a Kispál olyan zenekarok, amelyeket nemcsak a rockerek hallgatnak, hanem szinte mindenki, aki megfordul olyan helyeken, amit kicsit is „alternatívnak” vagy „undergroundnak” lehet nevezni (vagy legalábbis játszik rockzenét). S mivel a rock és a metál közé sokan egyenlőségjelet tesznek, ezek az együttesek képesek a fentebb vázolt, amúgy is válságban lévő zenekarok kiszorítására. A sors furcsa fintora azonban, hogy még a Quimby, a Kispál és a Lovasiék vonalán haladó 30Y is hiányzik a rádióból. Hiába, igényes rockzenére még akkor sem kíváncsi a magyar rádió, ha az a zene finoman szólva sem nevezhető keménynek. (A magyar rádiók alapvetően félnek a magyar zenéktől, mivel azok hevesebb érzelmi reakciók kiváltására képesek, magyarán könnyen átkapcsolhat a hallgató, így egyszerű financiális okok miatt épp a magyar zene szorult ki az utóbbi időben a magyar rádiókból.)

A Kispál elsősorban Lovasi szövegeiben, azaz poétikailag tudott újat felmutatni kortársaikhoz képest. A magyar rockban ugyanis Lovasi volt az első, aki tudatosan és nagy gyakorisággal használta a ritmust megtörő enjambement-okat, ezért van az, hogy a Kispál-dalok bárhol, bármilyen körülmények között felismerhetők. Emellett szövegei más absztrakciós síkon mozognak, mint más együttesek szövegei.

S most az Akela. Mindamellett, hogy zeneileg a metál keményebb változatához kapcsolódik, ami önmagában visszariaszthat sokakat, a szövegek teljesen megosztóak, s talán épp az Akela sajátos szövegvilága az, ami miatt még a metál szakma is megosztott a zenekart illetően. Hogy ne legyen túl hosszú ez a poszt, nem vállalkozom Katona Főnök textusainak elemzésére. Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy ez a szövegvilág nem képes a megújulásra. S hogy miért nem? Annak elsősorban Főnök – korábbi – szemlélete az oka.

Katona ugyanis annak idején nem volt hajlandó „köcsög lírai” nótákra szövegeket írni, a zenekar pedig nem is írt lírai dalokat (a Megölték bennem az embert csak meglehetősen nagy iróniával nevezhető lírainak). Aztán az együttes első, 1998-as feloszlása után (nagyjából akkor, amikor Kalapács a színház felé fordult) Főnök megírta azokat a lírai dalokat, amelyek később a Rovott a múlt című, ún. szerzői lemezére kerültek fel. Itt az Úgy hiányzik…, a Szertartás és az Arról lenne szó című dalokra gondolok. (Közülük a Szertartás két Omen-albumra is felkerült.) A Bikininek írott szövegeiért pedig Emerton-díjban részesült: ő írta ugyanis az Angyali üdvözlet több szövegét, többek között a címadó dalét is. Ezek a gondolatok, pláne ebben a megformáltságban, nem férnek fel egy Akela-lemezre. Pedig maga Főnök fogalmazott úgy a Headbangers Ballban, hogy igen sokszor terhes már neki a vicsorgás, s jólesik néha más hangoltságra váltani. (Ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos végighallgatni a Petőfi Rádióban elhangzott interjúját is, amely letölthető az Akela honlapjáról.)

Az a zene azonban, ahol nem kaphatnak helyet olyan lírai alkotások, amelyek egyrészt a zenekar, de főleg a szövegíró-énekes másik arcát is megmutatják a közönségnek, s még azok számára is képesek esztétikai élményt nyújtani, akik amúgy nem kedvelik az együttes zenéjét, s amelyek egyúttal utat nyithatnak a popularitás felé (nem negatív értelemben), szóval az a zene, amely erre nem képes, megújulni sem tud. Ezért van az, hogy az Akela még a rockzenén belül sem képes az élmezőnybe kerülni, pedig sokkal összetettebb zenével, s – főleg a koraiakat ideértve – összetettebb szövegekkel rendelkezik sok olyan együttesnél, amelyek a magyar rockzene arcaiként tűnnek fel előttünk.

„Mi angyaltollal – ők cenzúrával.”

Ha az „arckönyv” nem téved, akkor idén szeptemberben megjelenik az Akela tizennegyedik lemeze. A készülő stúdióalbum (melyről egyelőre semmit sem tudni) címe hasonlóan „ötletes”, mint a visszatérés után elkészített első két korong címe, azaz ismét egy szójáték: Függőségi nyilatkozat. Noha az Akela egy alapvetően megbízhatatlan zenekar, lemezeiket időről időre elkészítették, így bízhatunk abban, hogy a Függőségi nyilatkozat valóban holdvilágot lát még idén ősszel. Az új lemez készülésének híre késztetett arra, hogy górcső alá vegyem a farkasok elmúlt hat-hét éves teljesítményét.

Amikor 2004-ben a Forr A Dalom elkészülte után immáron albummal is visszatért a zenekar a hazai rockzene vérkeringésébe, egy megújult együttes és egy teljesen átformált image fogadta a rajongókat. A farkasképet háttérbe szorította a szegénységet, nincstelenséget hangsúlyozó „paraszt fíling”, s a tradicionális trash metalt játszó Akela innentől kezdve mint agrometál határozta meg önmagát. Ez a váltás elsősorban a szövegvilágot és a zenekar képi megjelenését érintette: Főnök szövegei a visszatérés utáni első korongon egyértelműen Dózsa György alakját és a köré formálódott 1514-es parasztfelkelést tematizálták, miközben ő maga koszosan, rongyosan és mezítláb lépett színpadra. A CD szövegkönyvét is Derkovits Gyula metszetei díszítették.

Ez az új tematika azonban eltűnt a következő lemezekre. A jubileumi válogatásalbum két új dala közül az egyik újra „farkasos” (Ezt igényli mind a közönség, mind a zenekar, s bár Katona ügyesen oldotta meg a feladatot, mondatának igazsága kétségbevonhatatlan: „Hány bőrt nyúzzak még le a farkasokról?”), a másik pedig, amely egyben a korong címadó dala is, az akkoriban szerveződő, de végül kudarcba fulladó Vadsereg esküszövegeként értelmezhető. E sorok szerzője hatodik éve jár koncertekre, de eddig még nem sikerült olyan bulin részt vennie, ahol a Fogadalom elhangzott volna. A Vadsereg megszűnésével, úgy tűnik, a dal is érvényét vesztette, pedig a szöveg és a zene szervesen illeszkedik az Akela-életműbe.

2006-ban sok zenekar kapcsolódott szándékosan vagy akaratán kívül a szeptemberi-októberi zavargásokhoz. Több együttes dalait is félreértelmezték ebben a kérdésben, például a Depresszió A mi forradalmunk című számát, amelynek alapján a Népszabadság – tájékozatlanságáról tanúbizonyságot téve – a nemzeti rock zenekarok közé sorolta az együttest.

Az Akela is kapcsolódott a tüntetésekhez, nemcsak a Kossuth-térre meghirdetett koncerttel, hanem – tudtán kívül – már tavasszal, amikor megjelent a Fejetlenség, borítóján egy véres guillotine-nal, a guillotine mögött pedig a Parlamenttel. Maga a címadó dal is a hazánkban uralkodó fejetlenségről, a „demokrata unióról”, s a fejadót behajtó „politikus bakókról” szólt. Szintén nem sorolható a „politikailag korrekt” kategóriába a lemez hetedik dala, az Egy terrorista naplójából, mely egy arab terrorista maszkját felvéve szól az amerikai elnyomás ellen, meglehetősen támadó és agresszív hangon. A dalt záró sor („Engem a Paradicsom vár, benne hetvenkét szűz lány.”) pedig sokaknál felháborodást okozott.

2007-ben aztán ismét feloszlott a banda, a búcsúra kiadott Fattyúdal nótái azonban szövegileg teljesen széttartóak, néhol pedig bántóan gyengék. Noha maga a lemez egy rendkívül érdekes összeállítás az akkori és korábbi tagok akkori és korábbi zenekarainak számaiból, kiegészülve az új Akela-dalokkal, mégis csupán egy olyan szám van, amely méltó módon kapcsolódik az Akela-életműhöz: maga a címadó, a Fattyúdal. A dal akusztikus gitárjátékkal indul, amely alatt Főnök, tőle szokatlan módon: énekel. Ebből vált át metalba a szám (ezt a megoldást már a Fejetlenségen is megtapasztalhattuk), amely sodró lendületű, szigorú dallá válik, Főnök komor és provokatív szövegével. A Fattyúdal refrénje mintegy kicsinyítő tükre Katona akelás szövegeinek: „Hol vagy Isten? / Nézz a szemembe, ha mersz! / Most meggyónhatsz, / Tán megbocsájtást nyersz.” A dalt és így a lemez Akela-dalait lezáró prózai szöveg ironikus, sőt gúnyos kiszólásként értelmezhető, melynek címzettje lehet a zenekar, annak basszusgitárosa, vagy a visszatérés óta eltelt öt év is: „Ne sírj! – Nem sírok, csak szemen köptek.”

A 2004 és 2007 közötti korszak az Akela történetében a visszatérés és újítás koncepciójával írható le. Zeneileg a kevésbé modern vonalhoz tértek vissza, vagyis hagyományos trash metált játszanak, a Fájdalomcsillapító képviselte vonalat teljesen elhagyták, amit a rajongók legnagyobb része pozitívan fogadott, hiszen a nu-metálra hajazó zene, s az akkori időszak az Akela meghasonlásához vezetett. A szövegek azonban hasonlóan elborultak, néhol „elmebeteg” énektémákkal (ahogyan a MetalNews kritikusa fogalmazott egyszer). Az új arculat pedig, ahogyan említettem, eltűnt, s az elmúlt egy évet is a farkas image-hez visszatérve koncertezték végig. Ami viszont nem változott: a zenekar komolytalansága, Katona fanyar humora, a zúzós zene és az alkoholmámoros koncertek. Sajnos azonban ezzel a zenével (és főleg ezekkel a szövegekkel) a kilencvenes években sem volt könnyű nagy népszerűségre szert tenni, az új évezredben pedig szinte lehetetlen. Ebből az aspektusból nézve az Akela elmúlt évekbeli működése teljes csődként is leírható, ami jól jellemzi a hazai metálzene agóniáját.

Két év telt el a második feloszlást követően néma csöndben. 2009 óta azonban gőzerővel koncertezik az Akela, s talán már nem is kell olyan sokat aludni az új lemez megjelenéséig.

szerk. A poszt megírása óta a zenekar gitárosa, Pókember a hivatalos honlapon információkkal látta el a rajongókat, miszerint valóban készül a lemez.

A magyar válogatott holland szövetségi kapitánya, Erwin Koeman kijelölte szűkített keretét az oroszok elleni barátságos mérkőzésre. A névsor a következő. Kapusok: Fülöp Márton (Sunderland AFC), Király Gábor (1860 München). Hátvédek: Szélesi Zoltán (DVSC-TEVA), Bodnár László (DVSC-TEVA), Gyepes Gábor (Cardiff City), Juhász Roland (RSC Anderlecht), Vanczák Vilmos (FC Sion), Bodor Boldizsár (Roda JC Kerkrade), Horváth Gábor (Videoton FC). Középpályások: Hajnal Tamás (Borussia Dortmund), Huszti Szabolcs (Zenit Szentpétervár), Dzsudzsák Balázs (PSV Eindhoven), Dárdai Pál (Hertha BSC), Tőzsér Dániel (Racing Genk), Buzsáky Ákos (Queen's Park Rangers). Csatárok: Rudolf Gergely (DVSC-TEVA), Torghelle Sándor (Augsburg 1907), Szalai Ádám (Mainz).

A névsorból rögtön kitűnik, hogy ismét azok a játékosok vannak többségben, akik a klubjukban szinte alig jutnak játéklehetőséghez különböző okokból. Akik pedig rendszeresen játszanak, azok középszerű teljesítményeket nyújtanak. Király pl. a Bundesliga másodosztályának egyik középcsapatában, a hajdan szebb napokat látott 1860 Münchenben nem tud egyenletes teljesítményt nyújtani, a Kicker című tekintélyes sportmagazinnál csak négyszer kapott közepesnél jobb osztályzatot 23 meccs alatt, Fülöp pedig nem is oly régen hét (!) gólt kapott a Chelsea-től.

De a mezőnyjátékosok sincsenek jobb helyzetben. Hajnal és Dárdai hosszú sérülés után tért vissza, s a több hónapos kényszerpihenő következtében mindketten meccshiánnyal küszködnek. Nem véletlen, hogy Dárdai a tökutolsó Herthába nem fér be, a Dortmund pedig épp akkor indult meg felfelé a táblázaton, amikor Hajnal sérült volt. (A visszatérése óta pedig egy meccset leszámítva sorozatosan veszít, legutóbb a Schalke ellen, immáron zsinórban másodjára.) Huszti a gyengécske orosz bajnokságban nem tud a Zenit állandó kezdője lenni és így tovább, ad finitum.

Torghelle ugyan betalál elvétve (eddig hétszer volt eredményes a Bundesliga 2-ben), de pl. a legutóbbi mérkőzést – az acélosnak éppen nem nevezhető Koblenz együttese ellen – végig a kispadon töltötte.

A látlelet borzasztó, s aligha tévedünk, ha azt mondjunk: Koeman nem az az orvos, aki meg tudja gyógyítani a magyar labdarúgást. Ami viszont még ennél is nagyobb baj, hogy a „kutyaütők” nem hajlandók lemondani a válogatottságról, s a válogatott mérkőzésekkel járó prémiumról.

Ha volna egy csepp becsület a keret legnagyobb részében, akkor visszautasította volna a roppant bután válogató szövetségi kapitány felkérését. A magyar bajnokságban már sokkal jobb kapusok vannak, mint Király (elég csak Köteles vagy Balajcza nevét említenem), de a kapitánynak NB1-fóbiája van, amiből az isten sem tudja kigyógyítani. Ám még így is volna megfelelő alternatíva a kiöregedett mackónadrágos „Löwen”-kapussal szemben: mégpedig a világbajnokságon hat tizenegyest hárító, az utóbbi évek legnagyobb kapustehetsége, Gulácsi Péter, akinek azonban – úgy látszik – esélye sincs a címeres mez közelébe kerülni.

A holland kapitány nem egyszer tett tanúbizonyságot alkalmatlanságáról, s most sem hazudtolta meg önmagát. Bodor, Vanczák, de főleg Gyepes már több ízben bizonyították, hogy nem válogatott szintű futballisták, hibáik miatt nem egy mérkőzése úszott el a nemzeti együttesnek. Ilyen szituációban, egy alkalmatlan és idétlen kapitány mellett, egy választási lehetősége lenne egy futballistának: visszautasítani a meghívást. Hasonlóan kellett volna cselekednie a meccshiánnyal küzdő, éppen hogy visszatért Hajnalnak, és a már öreg, lassú, egyébként a válogatottban igazán jól sohasem játszó Dárdainak is, akinek teljesítménye nincs összhangban szája nagyságával, hiszen ne feledjük, a Várhidi-éra fiatalítási periódusában (amikor is kimaradt a keretből) folyton folyvást szidta a szövetségi kapitányt és kritizálta a válogatottat.

De a magyar futballistának – sajnos – nincs erkölcsisége. (Nem úgy, mint Wayne Bridge-nek, aki a „szex botrány” áldozataként lemondta válogatottságot, vagy Miroslav Klosénak, aki a Mönchengladbach elleni mérkőzésen, 2:1-nél külön kérte edzőjét, hogy inkább egy védekező játékost cseréljen be az eredmény érdekében és ne őt. Vagy éppen annak a Del Pierónak vagy Buffonnak, akik a másodosztályba is követték a Juventust, stb. stb. A példákat hosszan lehetne még sorolni.)

Nincs bennük sem hazafiság, sem lelkiismeret. Nem a hazáért, a nemzeti tizenegyért küzdenek, hanem önös céljaikért. A fentebb felsoroltak azzal tennék a legtöbbet a válogatottért, a magyar labdarúgás jövőjéért, ha visszavonulnának a csapattól, de legalábbis addig nem vállalnának fellépést, amíg nem képesek megfelelő teljesítményt nyújtani. „Szellemi bundabotrány”: önös érdekeik és erkölcstelenségük miatt kvázi eladják a meccset soros ellenfelüknek, mert alibiző játékukkal az oroszok oly könnyedén mosnak le minket a pályáról szerdán Győrben, mint amilyen könnyen folyik a torkukon a vodka.

De mit is várhatunk a szerény szellemi képességű játékosainktól, ha a magyar társadalom egésze évek óta fürdik a korrupcióban, ha kormányzó politikusainkat, vagy a közvetlen környezetükbe tartozókat letartóztatják, beperlik és így tovább? Sok igazság van abban a gondolatban, hogy a futball mindig a társadalom leképezője: olyan az ország labdarúgása, mint amilyen a társadalma, amilyen a politikája, amilyenek állampolgárai.  Sajnos az évtizedek alatt kiveszett az az arisztokratikus erkölcsiség, ami még a harmincas évekig, mondjuk Gömbös Gyuláig jelen volt a magyar politikai életben is: amikor Bethlen István lemondott, vele tartott a „legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter”, Klebelsberg Kuno is. Most Kisteleki István lemondott, mert „elkúrta”, nem kicsit, nagyon és nem csinált semmit évekig – de Koeman nem veszi az adást, nem mond le, nem vonja le a megfelelő konzekvenciákat. Egy már megbukott, alkalmatlan ember találmánya egy olyan tulipánföldi kapitány, akinek talán az az egyetlen pozitívuma, hogy hasonlít Kurt Russelre…

Semmi különöset nem várok a szerdai mérkőzéstől. Tisztes helytállást sem, ilyen csapattal. De legalább a gyep fűthető.

A világ négy legjobb csapata között a magyar válogatott

Amikor a magyar U20-as válogatott kikapott Hondurastól 3:0-ra a világbajnokság nyitányán, sokan „tőrrel” támadtak a játékosokra, mondván: túl nagy volt a szájuk, világbajnoki címről beszéltek, miközben még a csoportból sem fognak továbbjutni… Aztán jött egy 4:0 és egy 2:0, majd a csehek elleni izgalmas találkozó az idegőrlő szétlövéssel, aztán a sorsolásnak köszönhetően következtek az ok az olaszok, akik tavaly az EB elődöntőjében legyőztek minket. S jöttünk mi is és győztünk, s most már valóban elérhető közelségbe került a világbajnoki cím is! Apró bökkenő, hogy a kiváló fizikai állapotban lévő Ghána (mely Dél-Koreát győzte le, szintén 3:2-re) ellen nem lesz egyszerű dolgunk, már csak azért sem, mert az Olaszország ellen világklasszis játékot nyújtó csapatkapitány, a kárpátaljai Koman Vladimir nem játszhat sárga lapjai miatt, ráadásul a csapat lábában két hosszabbításos mérkőzés is van, így fizikailag és szellemileg is fáradtabbak vagyunk, mint ellenfelünk. S bár afrikai csapatok ellen szokásosan jó a mérlegünk, félő, hogy a pihentebb Ghána elüt minket a világbajnoki döntőtől.

Ami viszont az eredménytől függetlenül szenzációs az az, hogy válogatottunk bent van a világbajnoki elődöntőben, vagy másképp fogalmazva: a magyar válogatott egyike a világ négy legjobb csapatának! Egy roppant tehetséges generáció nőtt fel a szemünk előtt, amely beérni látszik. S ez minden eredménynél fontosabb. Balgaság lenne, ha a következő, felnőtt selejtezősorozatban nem ők adnák a válogatott magját. Sajnos a felnőtt válogatottnál tapasztalható kaotikus helyzetet és hozzá nem értést látva ez könnyen elképzelhető. Pedig utánpótláscsapatunkból többen is rászolgáltak arra, hogy tagjai legyenek a felnőtt csapatnak.

Mindenekelőtt Gulácsi Péterre, Komanra és Németh Krisztiánra gondolok – ők alkotják azt a tengelyt, mely meghatározza ennek a csapatnak a játékát. A Liverpool kapusa a csehek elleni tizenegyes-párbajban három (!) büntetőt hárított, tegnap pedig a hosszabbításban mutatott be olyan bravúrt, mely a legnagyobbakra, Kahnra vagy Casillasra emlékeztetett. S mindezt teszi úgy, hogy a spanyol Reina mellett nem sok esélye van arra, hogy a ’Pool első számú kapusa legyen.

Koman a második percben magabiztosan vágta be azt a büntetőt, amit Németh lerántásáért ítélt meg jogosan a játékvezető. Emellett a ráadásban adott két szenzációs labdát csapattársának, aki higgadt és klasszis mozdulatokkal fejezte be mindkét átadást; ők ketten úgy futballoztak, ahogyan arra csak a legnagyobbak képesek.

Mellettük még a védelmet lehetne megerősíteni, hiszen Debreceni és Korcsmár is rászolgált arra, hogy az instabil Vanzcák–Vaskó–Gyepes hármas helyett Juhász Roland társa legyen. A középpályára pedig (a most – érthetetlen okokból csak – kényszerből behívott Varga József mellé) Komant és Gosztonyit kellene beépíteni, az impotens Hajnal–Gera duó helyett, illetve Huszti és Dzsudzsák mellé.

Mindezekkel párhuzamosan a korábban már tárgyalt (Miért beteg még mindig a magyar futball? I. és II. rész) strukturális reformmal sikeres lehetne a magyar labdarúgás, nem csupán utánpótlás-, hanem felnőtt szinten is. Erre minden esélyünk megvolna. Csak jó lenne, ha végre olyan emberek kezébe adnánk a gyeplőt, akik valóban tudnák irányítani ezt a csikócsapatot.

Miért beteg még mindig a magyar futball? I. rész

A probléma gyökerét azonban nem a gyenge szövetségi kapitányban kell keresni, ő csupán a jéghegy csúcsát jelenti. Alapvetően az ország rossz sportpolitikája, valamint az MLSZ dilettáns vezetősége eredményezi azt, hogy a magyar futball még mindig beteg. Egyfelől túlságosan kevés pálya van (a harmincas években jóval több stadion volt, mint ma, a létesítmények is korszerűbbek voltak – a Fradi-pálya lelátója pl. teljes egészében fedett volt –, ezzel pedig az UEFA 52 tagállama közül az egyetlen állam vagyunk, amely nem előre lépett, hanem visszafejlődött), azok sem felelnek meg a kor követelményeinek, másfelől pedig a sportpolitika és az ország rossz gazdasági helyzete sem kedvez a fejlődésnek. Persze, ezt tekinthetjük olcsó kifogásnak is; az első világháborút követően a klebelsbergi és hómani oktatáspolitika egyik jelentékeny szegmense volt a sport, aminek meg is volt az eredménye (lásd. az Aranycsapatot), mert korszerű, fejlett hátteret biztosítottak a sportolóknak, pedig akkor különböző okok miatt kevesebb forrás állt rendelkezésre, mint ma. Nem mondom, hogy modern pályákkal és tudatos sportágépítéssel újra Puskások lőnék a gólokat és Grosicsok védenék a lövéseket, de visszatérhetnénk oda, ahol mondjuk a hetvenes és nyolcvanas években voltunk: 1986-ban a válogatott a világranglista harmadik helyét foglalta el, Európában pedig az elsőt, azaz Brazílián és Argentínán kívül senki sem volt erősebb nálunk. Éppen ezért érthetetlen, hogy Vég Antal miért adta 1974-es könyvének azt a címet, amely azóta már szállóigévé vált, hogy Miért beteg a magyar futball? Igazi választ talán ő sem tudott adni (annál is inkább, hogy akkor még nem is volt beteg a magyar futball), mint ahogyan én sem tudok. Ami viszont tény, hogy beteg, legalább huszonhárom éve. A megoldást viszont néhány személyi csere aligha oldja meg, itt egy nagyszabású sportpolitikai kooperációra van szükség. Úgy is mondhatnám: a felszínes, tüneti kezelés már nem elég, operálni kell.

Azonban egy olyan kooperáció, ahol a sportminisztérium, az MLSZ és a szövetségi kapitány működik együtt, sem lenne elég, ha a futball (és általában a sport) megítélése olyan maradna, amilyen ma. Ma ugyanis egyre kevesebb időt szánnak sportra a fiatalok: a két világháború között 4-500 ezer focista napi 8-10 órát futballozott, ma ez a szám heti osztásban ugyanennyi, vagy kevesebb. Szöllősi György, a Nemzeti Sport egyik szakírója egy előadáson pont arról panaszkodott, hogy a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia növendékei a tanórák után nem maradnak kint a pályán játszani, hanem sietnek a számítógép elé, márpedig napi 4-5 óra edzéssel senkiből sem lesz nagy futballista. Ugyanakkor egy olvasói levél szerint (foci24.com, Nincs minden rendben a Puskás Akadémián? Miért? Ezért!) a Puskás Akadémia gyakorlatilag csőd, a játékosok éheznek (!), sokszor az utazást sem térítik meg, a lakhatás sem ingyenes (bár az akadémia egyik növedéke, az olvasói levél írója szerint a havi 8000 forintot könnyedén ki lehet fizetni), csak napi kétszeri étkezést biztosítanak, ami a fejlődésben lévő gyerekek számára roppant kevés, a szakmai terület vezetőjének kikiáltott Mezey György kb. kétszer járt a sporttelepen és így tovább. Káosz és zűrzavar mindenütt, s a média által nagynak értékelt akadémián sem a megfelelő képzés folyik. Kérdezhetnénk: van-e egyáltalán olyan hely ma Magyarországon, ahol megfelelő a képzés? Nos, az MTK-közeli Sándor Károly Labdarúgó Akadémián – az olvasói levél szerint – igen. Ebben alighanem igaza van a Puskás Akadémia tanulójának, hiszen az MTK tehetségei közül hárman is a Liverpoolhoz kerültek nemrég (Gulácsi, Simon, Németh). Sajnálatos tény ugyanakkor, hogy közülük Gulácsi és Simon nem kapta meg a lehetőséget (előbbi általában a kispadon ül az első számú kapus, a spanyol Reina mögött), azonban az biztató, hogy Németh Krisztiánt kölcsön adták az AEK Athénnak, ahol kezdőként számítanak rá (debütáló mérkőzésén a találkozó legjobbjának választották).

A Sándor Akadémiától és még néhány pozitív eredménytől (mint pl. az Ollé program) eltekintve nem mondhatunk mást, mint hogy amatőr játékosok amatőr körülmények közt végzik a felkészülést, amatőr eredményeket produkálva, mindezt profiknak kijáró fizetésért. Ilyen botrányos körülmények alighanem egyetlen UEFA-tagállamban sem fordulnak elő, csak a visszafejlődésben rekordgyorsaságú Magyarországon.

A magyar futball ezer sebből vérzik, a vezetők több százmillió forintot tüntetnek el, itthon a labdarúgás által megtermelt profitot nem forgatják vissza a futballba, hanem kiveszik onnan. Groteszk, hogy a válogatottnak bérleti díjat kell fizetni a Puskás stadion használatáért, úgy hogy Dombi Tibor után talán nemcsak a DVSC, hanem a válogatott is mondhatná: „hontalanok vagyunk”.

Az amatőr körülményekhez még annyit, hogy külföldön minden futballista megkapja a mérkőzés után a saját megmozdulásaiból összevágott videofilmet, így nemcsak a mérkőzést nézheti újra, elemezve a csapat hibáit, hanem saját teljesítményét is. Evidens, hogy az ilyen körülmények hozzájárulnak a külföldi (nemcsak a nyugati, hanem egyre inkább a keleti) labdarúgók jó teljesítményéhez, míg mi továbbra is stagnálunk.

Szöllősi György a már említett előadásában kifejtette azon véleményét, miszerint a magyar labdarúgás visszafejlődése a kommunista rendszer beköszöntével (1948) kezdődött meg. Az akkoriban szenzációs magyar futballra úgy tekintettek, mint a kommunista államok egyike fejlődésének elsőszámú propagálójára, vagyis az Aranycsapat fantasztikus eredményei (csak egy a sok közül: a válogatott 1950 és 1954 között mindössze egy tétmérkőzésen szenvedett vereséget) szerintük nem jelentettek egyebet, mint a Rákosi-féle Magyarországon a kommunizmus győzelmét. Az elcsalt 1954-es világbajnoki döntő után azonban a vezetőség megharagudott a csapatra és bosszúból nem fejezték be a Népstadion építését, így az 1953-ban megnyitott létesítmény ma is csonkán áll. A magyar labdarúgás szép lassan lejtőre került, s ma ott tartunk, hogy ha válogatottunk legyőzi Máltát 3:0-ra, akkor a médiumoktól kezdve a szurkolókig mindenki olyan eufórikus hangulatba kerül, mintha legalábbis kijutottunk volna egy nagy tornára. Az ún. Dunai iskola, azaz az egykori Monarchia területéről jövő futballkultúra egyik jeles képviselője, Magyarország, amely megtanította a világot futballozni (a világ országainak kb. egyharmadában volt magyar szövetségi kapitány), immár több mint két évtizede kénytelen a szamárpadban ücsörögni. A fejlődésre csak akkor van esély, ha a magyar labdarúgást újra feltámasztó program egy nagyszabású sportpolitikai koncepcióval találkozik, aminek egy része az iskolai testnevelés órák számának növelése, heti kettőről heti ötre. Vagyis a gyerekek minden nap tornázzak, ha lehet, reggelente, mert a reggeli gyakorlatok felfrissítik őket, így nemcsak jobb fizikai állapotban lesznek, de szellemi teljesítményük is növekedni fog.

A világklasszikus, zsinórban három olimpiai aranyat nyerő vízilabda-válogatottunk szövetségi kapitányának, Kemény Dénes apja, Kemény Ferenc az [origo] internetes portálnak egy interjúban elmondta, külföldön a vízilabdának a futballistaképzésben is jelentős szerepe van. „Most történt meg szerintem az első lépés, hogy épült egy olyan komplexum, amiben uszoda is van. Ami egyébként az Ajaxnál és a holland élcsapatoknál már 30 éve bevett dolog, ott ugyanis már rájöttek, hogy a keringési rendszert meg kell csinálni. Mert a labdarúgással nem alakul ki. Tehát ott nem 1,5-2 literes tüdejű labdarúgókat nevelnek immár 30 éve, hanem 4 litereseket.” (http://www.origo.hu/sport/vizilabda/20090727-kemeny-ferenc-interju.html) Vagyis az úszásnak, a vízilabdának óriási szerepe van a fiatalok képzésében. Nem véletlen, hogy a kitartásról mindig is híres német válogatott legnagyobb munkabírású játékosai is az egykori NDK-ban nevelkedtek. Jens Jeremies, a Bayern München már visszavonult játékosa szerint egy fiatalnak nagyon jót tesz, ha a futball mellett atletizál is. Tehát fontos, hogy ne csak a műfüves pályák száma gyarapodjon, hanem olyan csarnokok is épüljenek, ahová a fiatal labdarúgók télen-nyáron járhatnak úszni. Sajnos a mai magyar futballisták nem bírják az iramot, ami a svédek ellen is megmutatkozott, hiszen a sokkal magasabb, nehézkesebb északiak sokszor lefutották az alacsony, mozgékony magyarokat. Játsszanak bár válogatott labdarúgóink külföldön, az alapokat akkor is itt kapták meg.

Összegzésként azt mondhatjuk, hogy a magyar futball már megmutatta a fejlődés első jeleit, de ahhoz, hogy ezekből a csírákból újra virágok nőjenek, rengeteg pénz szükséges, amit a klubok önerőből nem tudnak előteremteni, így a szponzorok mellett a városoknak is segíteniük kell. De amíg az önkormányzatok is adóssággal küzdenek és nyögik a megszorításokat (a jelenlegi tervek szerint jövőre ezermilliárdot vonnak el az önkormányzatoktól, amivel még a működésük is veszélybe kerül!), addig nem tudnak a kluboknak segíteni. Pozitív kivétel Debrecen városa, amely 1999-ben segített  csapatának a klub nehéz gazdasági helyzetében, s a tudatos munka eredményeként ma a Loki hazánk legjobb futballcsapata, nem mellesleg a Ferencváros mellett az egyetlen olyan magyar együttes, amely a legrangosabb európai sorozatban, a Bajnokok Ligájában képviseli hazánkat. Így tehát ahhoz, hogy a futball újra fejlődjön, nem csupán a sportágnak kell megújulnia, hanem az ország gazdasági- és sportpolitikájának is hatalmas javuláson kell átesnie.

A fiataloké a jövő – ezzel az evidens és triviális kijelentéssel kezdeném. A fiataloké a jövő, tehát olyan szövetségi kapitányt kell a magyar válogatott kispadjára ültetni, aki ezzel tisztában is van! Az elmúlt két mérkőzésen két, kínosnak ugyan nem mondható, de picit talán érdemtelen vereséget szenvedtünk. Bár mindkét találkozón csak egy góllal volt jobb az ellenfél, szomorú, hogy mi alig-alig dolgoztunk ki ziccereket és hogy a svédek ellen buta módon még az egyenlítés után offenzív játékot játszottunk, aminek vereség lett a vége, azaz nemcsak futballból buktunk meg, hanem logikából is. Portugália ellen már óvatosan játszogattunk (futballnak ezt nem nevezném), de a defenzív taktika is visszafelé sült el, mert megint a vendég együttes nyert és a második helyről szépen lecsúsztunk a negyedikre. Persze, sokak szerint ezzel állt helyre a világ rendje, amiben van némi igazság, de kérem: miért kötelező, hogy helyreálljon a világ rendje?

Igazából amiről most írni akarok, az nem ez a két mérkőzés, pontosabban nem konkrétan ez a két összecsapás, hanem az a konklúzió, amit a svédek elleni 1:2 és a portugálok elleni 0:1 után levontam. Röviden úgy lehetne ezt összefoglalni, hogy új szövetségi kapitány kell, aki tisztában van a fent megfogalmazott tételmondat jelentőségével és a hazai viszonyokkal. Ha végignézzük az elmúlt évek dirigenseit, akkor azt láthatjuk, hogy Várhidi Péteren kívül senki sem mert igazán a fiatalokhoz nyúlni, se Bicskei, se Gellei, se Matthäus, sem a Bozsik-Détári duó, sem pedig az új évezred második külföldi magyar kapitánya, a holland Erwin Koeman. Sőt, Várhidi után Koeman válogatási szisztémája csalódás: hol vannak a fiatalok? Miért azokat kell játszatni újra, akik címeres mezben felét sem nyújtják annak, amit klubjukban mutatnak? A magyar csapat tagjainak egy igen jelentős részét száműzni kellene a válogatottól, ideiglenesen vagy örökre. Ne az legyen a mérce, hogy ki hogyan teljesít klubszínekben, ha utána piros-fehérben csak „alibizik”. Dárdai, aki egy évtizede játszik a Hertha Berlinben, nem teszi magát oda úgy, ahogyan a Bundesligában, sokkal kevesebb labdát szerez, nem elég harcos, védekezése csapnivaló. Hajnal, aki amúgy Dortmundban sem játszik olyan jól, ahogyan azt a tudatlan hazai média beállítja, a válogatottban óriási csalódás, csak úgy, mint Gera vagy éppen Halmosi – utóbbi kettő ráadásul alig játszik angol klubjában. Ezzel szemben a holland szakember kihagyja a Debrecen önbizalomtól duzzadó, összeszokott csapatot alkotó, jó formában lévő játékosait, így Leandro szerepeltetése helyett Halmosival játszat balbekket, pedig a brazilból lett magyar jobban megértené magát egyetlen zseninkkel, a baloldalon muzsikáló Dzsudzsákkal is, meg amúgy is technikásabb, mint a Hull játékosa, aki eredendően nem is balhátvéd. De ne ragadjunk le néhány futballistánál és a szövetségi kapitánynál, igazából nem is róluk szeretnék szólni, hanem arról, hogy a válogatott szereplése nem egy vagy két emberen múlik, hanem elsősorban azon, hogy milyen hátteret tudnak biztosítani a felkészüléshez.

Ugyan a telki edzőközpont felépítése üdvös lépés volt, hiszen végre nekünk is van egy nyugati színvonalú edzőkomplexumunk, de ez még kevés, egy fecske nem csinál nyarat. Több „fecske” kellene, mert a válogatott alapvetően abból a talajból táplálkozik, amelyet úgy hívnak, hogy Soproni Liga, azaz akkor ragyoghatna fel igazán a magyar labdarúgás csillaga, ha még több ilyen edzőközpont épülne, sőt, minden NB/1-es csapat bírna ilyennel. Ez sajnos egyelőre utópia. A magyar futball fejlődésének egyik nagy hátránya a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) elnöke, Kisteleki István, aki anno megbukott az Újpest trénereként, de csodálatos módon az egész magyar labdarúgás struktúráját mégis átlátó vezetőt láttak benne, amikor megválasztották. Mondanom sem kell, ezzel lefejezték a honi labdarúgást, hiszen a válogatottal szép (legalábbis biztató) eredményeket elért Várhidit elküldték (előtte megalázták a szerződéshosszabbítási mizériával), helyette jött Koeman, mint ahogyan elküldték az utánpótlás csapatnál remek produktumot felmutató Sisa Tibort is.  (Azóta az utánpótlás együttes holland szakvezetőjét is menesztették…)

Mivel alapvetően abból a tételmondatból indulok ki, amellyel ezt a cikket kezdtem, ezért úgy vélem, a válogatottat egy olyan emberre kell bízni, aki 1) magyar, 2) ért a honi labdarúgáshoz, 3) nem fél fiatalokat szerepeltetni, 4) jó pedagógus és egyébként sem egy ciklusban, hanem nyolc-tíz évben gondolkozik és nem utolsó sorban tudott eredményt felmutatni az elmúlt időszakban. Egy ilyen embert ismerek: az előbb említett Sisa Tibor. Nézzük sorban az érveket.

1) Magyar. Mivel nyelvünk nem az indogermán vagy az újlatin nyelvek közé tartozik, ezért esetünkben kicsit macerás külföldi szakembert alkalmazni, mert állandóan tolmácsra szorul, mint ahogyan Koeman is, akinek segítője, Aczél Zoltán nemcsak mint pályaedző, hanem mint tolmács is működik. Elég faramuci helyzet, amikor Koeman angolul (legalábbis gondolom, hogy angolul) kiabál a játékosoknak az oldalvonal mellől, akik erre vagy kapcsolnak vagy nem, miként furcsa az is, hogy előbb Aczél Zoltánnak kell elmagyarázni a taktikai utasítást, s csak aztán jöhetnek a játékosok. Ezt elkerülendő magyar szakvezetőt kell alkalmazni, aki amúgy is tisztában van a magyar viszonyokkal, a magyar játékosok karakterével, ami – érthető módon – különbözik a nyugat-európai játékosok karakterétől, mint ahogyan az egész magyar nép lelkülete más, mint a nyugatiaké. Herczeg Andrásnak sikerült BL-csoportkörig vinnie a Debreceni VSC-t, nem volt szükség külföldi szakvezetőre; a válogatottnak akkor miért lenne?

2) Erwin Koeman nem ért a magyar futballhoz. Ha értene, akkor nem negligálná az olyan játékosokat, mint Korcsmár, Lenadro, Czvitkovics, Varga stb. Helyettük inkább játszatja azokat, akik nem kapnak lehetőséget klubjukban, így meccshiánnyal küszködnek, ami determinálja őket a hibákra és a rossz formára, ráadásul többüket nem is posztjukon játszatja. Leandro a Loki vezéregyénisége volt a hat Bajnokok Ligája-mérkőzés alatt, nem mellesleg kiváló balhátvéddé érett. Dzsudzsákkal pedig technikájából adódóan is jobban megértené magát, na meg amiatt is, mert ő legalább játszott együtt „Dzsudzsival” , nem úgy, mint Halmosi. Korcsmár az utánpótlás csapat egyik legstabilabb védője, az Újpest kiválósága, de ő sem fér be, mert hol az instabil Vanczák, hol a 2004-es EB selejtezősorozatában három öngólt vétő Gyepes játszik helyette. Czvitkovics sem fér be, mert inkább játszatja Gerát a neki teljesen idegen jobb szélen (a svédek ellen ez a felállás teljes csőd volt), mint hogy egy magyar bajnokságban játszó futballistát alkalmazzon. A középpálya védekező szekciójába tökéletesen elegendő lenne két védekező középpályás a három helyett, a meccshiányos Vadóczot és a találkozókat ellébecoló Dárdait a Lokiban kiválóan teljesítő Vargának és az egyik legtehetségesebb magyar védekező középpályás, Vassnak kellene helyettesítenie – velük többre mennénk.

3) E harmadik pont logikusan következik a másodikból, hiszen többnyire fiatalokról beszéltem.

4) Ugyan a válogatott tisztességgel helyt állt a mostani sorozatban, alapvetően nem tanulta meg kezelni az ilyen kiélezett szituációkat, aminek az utóbbi két vereség lett a következménye. Paradox módon szóltak arról cikkek, s talán nem alaptalanul, hogy a magyar játékosok nem szoktak hozzá a több tízezer szurkolóhoz, így egy olyan találkozó, ahol a Puskás Ferenc Stadion „megtelik” (az idézőjel azért indokolt, mert az az abszurd helyzet áll fent, hogy a stadion felső karéja életveszélyes, így a több mint 60 ezer ember befogadására alkalmas létesítményben telt ház esetén is csak 40 ezren foglalhatnak helyet), bizonyos játékosokra mindez bénítólag hat. Ráadásul az is szokatlan szituáció lehetett a futballistáknak, hogy továbbjutást érő helyen álltak a csoportban, így – elméletben – épp olyan esélyesek voltak ama két mérkőzést megelőzően, mint a svédek vagy a portugálok, ezt a nyomást pedig a játékosok már nem bírták el. Feltűnő jelenség volt, hogy rögtön szabadulni akartak a labdától, így rengeteg volt a pontatlanság, míg a két vendég csapat higgadtan és pontosan játszott. Többek között ezzel vertek meg minket. Ezen pedig csak csapatpszichológus vagy pedig egy kiváló pedagógiai érzékkel megáldott tréner segíthet, de leginkább mindkettő.

Mivel Sisa már bizonyított a fiatalokkal – akiket irányítani alkalmasint nehezebb, mint felnőtteket, mert még szeszélyesek, egyes játékosok pedig épp hogy kinőttek a kamaszkorból, ahol sok minden elvonja figyelmüket a labdarúgástól, ennek ellenére ütőképes csapatot sikerült építenie – úgy vélem, legjobb megoldás ő lenne a szövetségi kapitányi posztra. Sikereket azonban ő is csak akkor érhetne el, ha megfelelő háttérszerkezettel rendelkezne a magyar labdarúgás.

Miért beteg még mindig a magyar futball? II. rész

Tegnap ujgur nap volt a Duna TV-ben. Természetesen újfent előkerült a rokonság kérdése. Az ujgurok – a mongolokhoz hasonlóan – azt találták mondani, hogy mi „rokonok vagyunk a hunokról”. Ez persze tudományosan nem állja meg a helyét, hiszen a magyar nép nem rokona a török népeknek, így az ujgurnak sem, de ha nem szigorúan tudományos szemüvegen keresztül nézzük a két nép kapcsolatát, akkor igaznak tekinthető az állítás.

Mert miről is van szó? Vegyünk egy egyszerű példát, mondjuk egy magyar ajkú férj és feleség kapcsolatát. A házasságkötés pillanatától kezdve a férj rokona lett a feleség édesanyja és édesapja, azaz az anyós és após és fordítva, ugyanez érvényes a feleségre is. Persze tudjuk, hogy ha szigorúan tudományosan nézzük, a férjnek semmi köze az anyóshoz és az apóshoz, hiszen nincsen vérrokonság. Mégis, ki merné megkérdőjelezni azt, hogy a férjet, illetve az anyóst és apóst rokoni szálak kötik egymáshoz? Hasonló az ujgurok és a magyarok esete is. Tudományosan nem jelenthetjük ki a rokonság tényét, hiszen a népek közötti testvéri kötelékeket a nyelvtudomány eredményei alapján szokás megítélni, ti. a nyelv az, amelyik a legtöbb jegyet, tulajdonságot megtartja az ősiségből, így ez a legalkalmasabb arra, hogy két népet rokonnak nyilvánítsunk. Ennek megfelelően a magyar nép az uráli, azon belül is a finnugor, azon belül is az ugor ágba tartozik, vagyis testvéreink a vogulok és osztjákok, „unokatestvéreink” mondjuk a finnek és az észtek, a többiek meg még távolibb rokonok. (Legtávolibbak a szamojédok, velük csak „esküvőkön” vagy „temetéseken” találkozunk.)

Ezek után kérdeznénk: hogy kerülnek képbe a törökök? Úgy, hogy a magyar nép szoros kapcsolatokat ápolt a honfoglalás előtt a török népekkel, hiszen hosszú ideig élt együtt például a kazárokkal. Sőt, valószínűsíthető, hogy a (elő)magyarság a hun birodalom területén élt, hiszen eleink i. sz. 500 körül tűnnek fel Magna Hungáriában, azaz előtte vándoroltak oda a szibériai területekről – márpedig Magna Hungária területe (is) a hun birodalom része volt. Tudjuk persze, hogy a hunok hatalmas birodalma Attila halála után nem sokkal felbomlott, de vándorlásunk idején még állt. Ezt persze nem lehet alátámasztani erős talapzatú bizonyítékokkal, ám mégsem tekinthetjük légvárnak, hiszen a magyar nép hagyományaiban erősen jelen vannak a hunok. Más kérdés, hogy e tradíció gyökere nem feltétlenül az Urál környékén nyugszik, hiszen a németekre is nagy hatást gyakorolt e belső-ázsiai harcos nép, amiknek hatására egyesek feltételezik, hogy ezt a „rokonságot” és hagyományt a németek hozták be Magyarországra. Ezt bizonyítani nem tudjuk, azt viszont igen, hogy a honfoglaló magyar nép kultúrája „törökös” volt (bár ezt a kifejezést Fodor István nem kedveli), s így a kultúra összeköt bennünket az ázsiai török népekkel és a mongolokkal is.

Amikor egy kutató nem a nyelvet, hanem egy nép mindennapi életét és kultúráját vizsgálja, akkor a kulturális hasonlóságok, egyezések alapján is felállíthat rokonságot. A néprajzi kutatások ilyen rokonságokat állapítanak meg, s ilyen rokonság köt össze bennünket az ujgurokkal és a mongolokkal is. (Paradox, hogy az ujgurok egyetlen népet sem ismernek el rokonuknak, csak minket, márpedig velünk tudományos értelemben nem állnak rokonságban, mint fentebb láthattuk, ellenben a török népekkel is, melyektől azonban – olybá tűnik – elhatárolják magukat.) Így tehát annak is igaza van, aki azt mondja, hogy nem vagyunk rokonok, s annak is, aki azt mondja, hogy igen – ez csak nézőpont kérdése.

Aki érdeklődik az irodalom iránt, annak mindenképpen hasznos és élvezetes irodalmi lapokat forgatnia. A hazai repertoárban vannak olyanok, amelyek csak irodalommal foglalkoznak (ilyen például az alább elemzett Tiszatáj), és vannak olyanok is, amelyek társadalmi kérdéseket is feszegetnek (például a Hitel). Ebben a postban a Tiszatáj című folyóiratot mutatjuk be.

A Tiszatáj egy tisztán irodalmi folyóirat [1.lbj.] (ellentétben pl. az Élet és Irodalommal, amely irodalmi és politikai lap), mely megdöntötte a Nyugat rekordját: 1947 óta jelenik meg folyamatosan, s ezzel a legrégebbi magyar irodalmi folyóiratnak tekinthető.

Megjelenését elősegíti a Tiszatáj Alapítvány Kuratóriuma, mely a fő motorja a periodikum megjelentetésének, de a támogatók közt leljük fel többek között Csongrád megye önkormányzatát vagy a Nemzeti Kulturális Alapot is.

A lap kortárs műveket, irodalomtudományi és művészeti tanulmányokat, kritikákat közöl. Gyakran találkozhatunk tematikus számokkal is: pl. a 2008. szeptemberi szám csak Ottlik Gézával foglalkozik 132 oldalon.

Nézzük, mi jellemzi a lapot ma! [2.lbj.] A Tiszatáj magát „irodalmi folyóirat”-ként aposztrofálja, tehát csak az irodalom tárgykörébe tartozó kérdésekkel foglalkozik.

A címlap két hasábra osztva jelenik meg: a baloldalon a legfontosabb adatok (cím, részletes tartalom, évfolyam száma), a jobboldalon pedig hol illusztráció, hol fénykép található – az októberi számban előbbi.

A lap szépirodalmi szövegekkel és az azokra történő reflektálással nyit, pl. az októberi szám első írása Heinrich Böll tollából származik, amire egy tanulmányban reflektál a fordító, Bernáth Árpád. A szépirodalmi írások után közvetlenül a tanulmányok következnek (pl. Gajdó Ágnes a József Attila kései költészetében megjelenő bűntudatról ír). A tanulmányokat kritikák követik, például Pécsi Györgyi kritikája Füzi László A középpont hiánya című művéről.. A prózai művek között néhány vers is helyet kapott, [3.lbj.] de talán a legérdekesebb a Kritika rovatban Zakar Péter írása, aki Pintér M. Lajos Ellenzékben című könyvéről írt kritikát. A könyv a népi-nemzeti ellenzék történetét tárja fel, ír a Magyar Demokrata Fórum létrejöttéről, Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Csurka István tevékenységéről, és részben a Tiszatáj szerepéről is. A Tiszatáj ma tehát egy irodalmi folyóirat, mely főleg a kortárs alkotóknak enged teret, de természetesen nagy szerep jut a kanonizált, az irodalmi oktatás alapjait képező költőkről, írókról szóló tanulmányoknak is. A lap érdekessége, hogy diákmellékletet is közöl, amely irodalmi kérdéseket feszeget közérthető formában, nagy segítséget adva így az érettségi előtt álló diákoknak.

A lap legelső száma 1947 márciusában jelent meg. Ekkor még a címlapon a főszerkesztő neve és a tartalom volt olvasható. A lap ekkor úgy határozta meg magát, mint „irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat”. Az első szám 65 oldalon jelent meg. Érdekes, hogy ekkor még a reklámfelületeket az újságok képezték, így a Tiszatáj végén is reklámok találhatók, pl. mindenféle magánkereskedés reklámja. A lap ekkor még évente tízszer jelent meg. Az első szám legelején a lap életre hívásának indítékait olvashatjuk: Szegednek már régóta nem volt irodalmi folyóirata, s ezt orvosolta a Tiszatáj. Ekkoriban még sokkal több vers kapott helyet a lapban, váltva egymást a prózai művekkel. (Ez az örökség amúgy még ma is megvan a folyóiratban.) Mivel ekkor a lap társadalmi folyóiratként is működött, az első számban pl. a földbirtokviszonyokról is olvashatunk, azaz aktuális társadalmi-politikai problémákról. A periodikum ismertetést közölt a frissen megjelent könyvekről és más folyóiratokról is.

Érdekes, hogy az 1956 februári számban az önmeghatározásból már eltűnt a „társadalmi” szó és azt a „kritikai” váltotta fel. Ekkor már erősen érződött a Tiszatájon a kommunizmus ideológiája (a februári szám pl. a „kommunizmus építőinek kongresszusát” ismerteti első írásként, mivel a magyarság „mindig nagy várakozással tekint a Szovjetunió Kommunista Pártjának kongresszusaira”). A rovatok folyamatosan változtak, bővültek. Ezek közül néhány: Alföld, Délkeleteurópai néző, Színház, Haladó hagyományaink stb. 1956 februárjában a lap már kéthavonta jelent meg, ma azonban ismét minden hónapban a boltok polcaira kerül.

Természetesen a lap is arculatváltáson ment keresztül, hiszen a nyolcvanas években, a „puha diktatúra” végén már egyre inkább a népi-nemzeti oldalhoz csatlakozott, [4.lbj.] ’89-90-ben pedig teljesen szakított a szocialista ideológiával. Ma a lap küldetésének érzi a határon túli magyar irodalom gondozását és diákmellékletet is közöl, ami korábban nem volt jellemző.

Értelemszerűen a Tiszatáj is rendelkezik internetes elérhetőséggel: mind a Tiszatáj Alapítvány [5.lbj.], mind a folyóirat megtalálható a világhálón. [6.lbj.] Azonban a honlap rengeteg hibával rendelkezik, egymásnak ellentmondó információkat közöl (pl. a Tiszatáj-díjjal kapcsolatban) [7.lbj.], s nagyon ritkán, nehézkesen frissítik. A Tartalommutató hasznos lenne, de nem minden szerzőre talál rá (hiába publikált a lapban), valamint az Archívumban sincs benne minden lap, hiába tüntették fel. (Tehát az ún. „halott linkeket” nem törlik s nem is töltik fel újra a tartalmat, pedig a honlap szerint 1992-től minden számot el lehet érni pdf formátumban.) A honlap tehát sok hibával rendelkezik és ez megnehezíti a kutatók dolgát. [8.lbj.]

A honlap azért nem minden esetben szolgál rá kritikánk ostorcsapásaira: a Tiszatáj Könyvek sorozatát például megtalálhatjuk internetes elérhetőségükön. Itt sok érdekes könyvet találunk, pl. Szigeti Lajos Sándor A virrasztó költő című József Attiláról szóló könyvét. Ez a lajstrom azért jó, mert az alatta lévő telefonszámon, illetve e-mail címen a könyvek megrendelhetők.

Összegzésként elmondható, a Tiszatáj folyóirat mára egy tisztán irodalmi lappá lett, mely minden hónapban megjelenik. Mint láthattuk, ez ma a legrégibb periodikum a hazai irodalmi folyóiratok palettáján. A irodalommal való foglalatoskodást épp úgy zászlajára tűzte, mint a határon túl élő magyar testvérek felkarolását.

JEGYZETEK

[1.] A Hegyi Ádám szerkesztette A magyar irodalom filológiája című könyv szerint a Tiszatáj egy irodalmi, művészeti, társadalmi és tudományos folyóirat, ami utal arra, hogy a lap korábban nem csupán az irodalom tárgykörébe tartozó kérdésekkel foglalkozott.

[2.] Ezt az analízist nem a legfrissebb szám, hanem a 2008 októberi szám alapján végeztem (2008 októberében). Tehát a következő sorok a tavaly októberi számra vonatkoznak, s arról közölnek információkat. Ugyanakkor a lap arculatával kapcsolatban az információk általánosan felhasználhatók.

[3.] Az októberi számban feltűnően kevés teret kapott a líra.

[4.] Amit a kor kultúrpolitikája azzal „hálált” meg, hogy egy rövid időre betiltotta a Tiszatáj megjelenését.

[5.] www.tiszataj.hu

[6.] http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/current/ (Ezt az alapítvány honlapjáról lehet elérni.)

[7.] Ti. a Tiszatáj Alapítvány díjakat is kioszt, melyeket a honlapon a baloldali menüponton, a Tiszatáj-díj alatt tekinthetünk meg.

[8.] Az 1997-ben megjelent jubileumi számot azonban külön is el lehet érni, s ez végre nem „halott link”, így a tizenkét évvel ezelőtti, igényes ünnepi számot mindenki elolvashatja.

Paradoxnak tűnhet, hogy míg a Bundesliga nézőszáma évről évre emelkedik, addig a német klubcsapatok rendre kudarcot vallanak Európa színpadán, ergo a német futball egyre gyengébb. (Legutóbb 2001-ben tudott egy csapat nagyot „villantani” nemzetközi porondot, akkor a Bayern München megnyerte a Bajnokok Ligáját.) Közben meg a válogatott az utóbbi négy nagy tornán háromszor szerzett érmet: 2002-ben második, 2006-ban harmadik lett a világbajnokságon, 2008-ban pedig ezüstérmes lett az Eb-n. Tegnap pedig a német U21-es válogatott a 21 éven aluliaknak megrendezett Európa-bajnokságon győzött, nem is akárhogyan: az elődöntőben  kiejtette Olaszországot, a döntőben pedig a nagy rivális Angliát verte 4:0-ra. Joggal tehetjük fel a kérdést: merre tart a német futball? A válogatottakat tekintve előre, a klubokat tekintve hátra.

Idén az utóbbi évek legizgalmasabb hajráját hozta a Bundesliga: az utolsó forduló előtt három csapatnak volt esélye a salátástálra, ráadásul a negyedik Hertha Berlin is csak három pontra volt az éllovastól, de a gólkülönbsége annyira rossz volt (mármint az első helyezetthez képest), hogy semmiképpen sem nyerhette meg a bajnokságot. Végül a Wolfsburg, Bayern, Stuttgart trióból az első nyert és a sorrend is ez maradt. De hosszú idő után újfent nagyon izgalmas volt a német bajnokság, s ez a sorozat egész Európában párját ritkította, hiszen a top bajnokságok szinte mind eldőltek az utolsó kör előtt.

Mindazonáltal a német klubfutball erejét jelzi, hogy bár az utóbbi időben az UEFA-kupában (mely sorozat ezen a címen idén megszűnt) többször is elődöntősök voltak (főleg a Werder Bremen és a Schalke), igazából nem sokat tudtak mutatni. Idén némiképp változott a helyzet: az elődöntőben két német is volt, így biztossá vált, hogy mindenképpen lesz germán a döntőben. A Hamburg és a Bréma csatáját végül utóbbi nyerte, köszönhetően a brazil zseninek, Diegónak, de aztán – épp az ő hiánya miatt – elbukták a döntőt. Az utóbbi években a németeknek nem tudnak döntőt nyerni: klubcsapat legutóbb 2001-ben, a válogatott pedig 1996-ban nyert meg finálét.

Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy Németországban nem hullottak termékeny talajra az utánpótlás nevelés magvai: idén az U21-es Európa-bajnokságot Németország nyerte, méghozzá úgy, hogy a döntőben a nagy rivális Angliát valósággal kiütötték – 4:0-ra győztek. A gólokat egy leverkuseni, Castro, egy brémai, Özil és egy duisburgi, Wagner (2) szerezték. Előbbi leverkuseni nevelés, utóbbi gelsenkircheni, míg Wagnert Münchenben tanították meg focizni.

Egyébként is, a Klinsmann-korszak (2004-2006) óta a német válogatott nagyon sokat épít a fiatalokra. „Klinsi” építette be csapatába többek között Mertesackert, Robert Huthot, Hitzlspergert, Podolskit, Schweinsteigert stb. Anno Rudi Völler még a nagy öregekre épített és 2004-ben is a Nowotny-Wörns kettőssel kezdett a védelemben, míg a középpályán Baumann, Frings, Ballack, Schneider tevékenykedett. A csúfos portugáliai Eb-n Podolski egy félidőt kapott Csehország ellen, de Schweinsteiger sem került sokszor a tűz közelébe.

Klinsmann ezen változtatott és segédje, „Joggi” Löw, aki 2006 óta a válogatott főnöke, az általa megkezdett úton megy tovább, aminek eredménye a tavalyi ezüstérem az Európa-bajnokságon. Alkalmasint most tovább erősödhet a csapata: a kapuban ugyan Robert Enke áll majd, de a jövő évi vb után alighanem a leverkuseni Adler vagy a gelsenkircheni Neuer veszi át a helyét. Utóbbi idén a Bundesliga legjobb kapusa volt az osztályzatok alapján és az U21-es válogatott hálóőre, aki mind Olaszország, mind Anglia ellen remekül védett: egyszer sem tudták bevenni a „ketrecét”. (Az olaszok ellen különben a Kicker a mezőny legjobbjának választotta, 1-es osztályzatot adva neki.) A két kapus mérlege imponáló: Adler a 2006/2007-es szezonban 2,64-es átlagot produkált, Neuer ugyanebben a szezonban 2,61-et. (Mindketten ekkor debütáltak: Adler az azóta a Bayern Münchenhez szerződött Buttot, míg Neuer a Hamburgba költözött Rostot szorította ki.) Egy évvel később már inkább a leverkuseni hálóőr parádézott, Neuer ugyanis több látványos hibát vétett és mély hullámvölgybe került (átlaga ekkor 3,10 volt a bajnokságban és a BL-ben egyaránt) és bár produkált fantasztikus mérkőzéseket (például a Porto elleni nyolcaddöntőben), összességében csalódást okozott a szezonja. Idén azonban összeszedte magát és újra jól védett, 2,91-es átlagot produkálva. A Bayern München is harcba szállt érte, de Magath nem engedi Németország jelenlegi legjobb kapusát.

Az U21-es védelemben – mint ahogyan az egész csapatban – csupa olyan játékos áll, aki már a felnőtteknél futballozik hétről hétre. Az olaszok ellen győztes gólt szerzett Beck a Hoffenheim játékosa, Höwedes Schalke-játékos, Boateng Hamburgban, Boenisch Brémában keresi a kenyerét. Bár a Hoffenheim idén jó szezont zárt, alapvetően kiscsapatnak tekinthető, így Becken kívül mindenki a német bajnokság élcsapatainak egyikében játszik.

A középpályán is vegyes a kép, bár érdekesség, hogy az U21-esek edzője, Horst Hrubesch a Bayaern-nevelés Hummelst nem a védelem tengelyében, hanem a középpálya közepén játszatja, míg a jobbhátvéd Castrót szintén közepén. Egyébként nincs sok meglepetés: Khedira és Özil remekül futballoztak klubjukban, az egyedüli érdekesség csak Johnson, aki a másodosztályú 1860 München játékosa. (A kezdők közül egyedül ő volt másodosztályú csapat futballistája.)

A Nationalelfbe alkalmasint jó pár játékost beépít majd Löw és az Európa-bajnokok közül talán többen ott is lesznek a 2010-es vb-n. Mivel „rendes” balhátvédje nincs a németeknek (Pander sokszor sérült, Jansen pedig sokat bizonytalankodik), ezért valószínű, hogy Lahm ismét kimegy balra, így viszont bekerülhet a csapatba Beck vagy Castro. S alighanem eljön az ideje Khedirának és Özilnek is.

Rendkívül imponáló a spanyol válogatott szereplése a 2009-es, dél-afrikai Konföderációs Kupán. A Real Madrid egykori sikertrénere, Vicente Del Bosque által gardírozott csapat kapott gól nélkül, nyolc rúgott találattal abszolválta a csoportkört. De nemcsak a mutatók alapján tűnik a legjobbnak a hispán gárda: a mutatott játék is a torna többi csapata, így a brazil fölé is emeli. Az együttes voltaképp ugyanaz, mint amelyik tavaly Luis Aragones irányításával megnyerte az Európa-bajnokságot. Nem tűnik nagy merészségnek kijelenteni: ez a csapat nem csupán a kurrens sorozatnak, hanem a jövő évi világbajnokságnak is abszolút esélyese.

Spanyolország a tegnapi győzelmével (2:0 Dél-Afrika ellen, Villa és Llorente góljaival) új világcsúcsot állított fel: egymást követő tizenöt mérkőzésen tudtak győzni és beállították a brazil rekordját, mely szerint harmincöt találkozó óta veretlenek. Semmi kétség: a világ jelenlegi legjobb csapata Del Bosque együttese. De van ezen mit csodálkozni? A csapat kiváló játékosokból áll, sztárokból és vízhordókból egyaránt, akik latinos mentalitással, könnyed, virtuóz játékkal szórakoztatják a közönséget úgy, hogy a közben a védelem is stabil és gólt is alig kapnak (e sorozatban eddig egyszer sem tudták bevenni Casillas „ketrecét”).

Aregones tavaly bebizonyította, hogy jó szakember, pedig a közvélemény és a szurkolók is igen sokáig éltek volna a pallosjoggal – ha lett volna. Aragones ugyanis kihagyta a csapatból a Real Madrid és a spanyol válogatott ikonjának számító Raúlt, akit mellesleg egykori madridi edzője, Del Bosque sem hívott vissza… A siker azonban Aragonest igazolta: Villa a torna gólkirálya lett négy találattal (más kérdés, hogy mind a négyet az első két mérkőzésen szerezte), Fernando Torres pedig, aki Liverpoolban kiváló évet zárt, a valenciai támadó remek társának bizonyult és góljával eldöntötte a Németország elleni finálé sorsát. (Egyébként az egész Eb-t nézve két ízben volt eredményes, a második fordulóban és a döntőben – mindkettő szemet gyönyörködtető találat volt.)

A győzelem után a lemondó kapitányt a hosszú idő óta munkanélküli Del Bosque váltotta, akit igaztalan módon küldtek el Madridból. (A királyi csapat a 2002-es BL-győzelem után „csak” a bajnokságot nyerte meg, így a bajuszos mester talpára útilaput kötöttek.) A kiváló szakember lényegében nem változatott semmit: az elődje által jól kitaposott, biztos ösvényen halad, s ha így folytatja, megnyerheti a 2010-es világbajnokságot. Spanyolországnak most komoly esélye van arra, hogy véghezvigye Franciaország bravúrját: a gallok 1998-ban világbajnokok lettek, 2000-ben pedig Európa trónjára ülhettek fel, előbb hazai környezetben, majd Rotterdamban. Külön érdekesség, hogy ha ez sikerül a spanyoloknak, akkor a franciákhoz abban is hasonlítani fognak, hogy mindezt két külön szövetségi kapitánnyal érik el. Franciaország ’98-ban Aime Jacquet (no meg Zidane két fejesgólja) szállította az aranyat Párizsban, míg két évvel később a holland-belga közös rendezésű Európa-tornán Roger Lemerre nyakába akaszthattak aranyozott érmet.

Tegnap Spanyolország a következő csapattal állt fel: Reina - Puyol, Pique, Albiol, Arbeloa - Sergi Busquets - Fabregas, Riera - Xavi - Villa, Fernando Torres. Del Bosque már tartalékolt, nem kezdette Casillast, s az első mérkőzéshez képest hiányzott Sergio Ramos, Capdevila és Xabi Alonso is. Az Új-Zéland (5:0) elleni mérkőzésen – ahol Torres mesterhármast rúgott – a következő volt a spanyol gárda kezdő tizenegye: Casillas - Sergio Ramos, Albiol, Puyol, Capdevila - Xavi, Xabi Alonso, Riera - Fabregas - Fernando Torres, Villa. Egy éve, a 2008-as Eb döntőjében pedig Aragones így küldte pályára a csapatot „Joggi” Löw Németországa ellen: Casillas - Sergio Ramos, Puyol, Marchena, Capdevila - Marcos Senna - Silva, Xavi, Iniesta - Fabregas - Fernando Torres. Nincs sok különbség; az egyetlen, nagyon lényeges változás az volt, hogy Villa nem játszhatott a döntőben.

Persze a nevek önmagukban még nem jelentek garanciát a sikerre, de a spanyol játékosokon látszik az alázat is. Tegnap Villa borzasztóan játszott, még tizenegyest is rontott, de a hajtásból és a sok ziccerből egyet azért csak berúgott. Nem mellesleg a csapat nagy része kiváló formában van: CasillastPuyol, az Eb és az idei BL-döntő legjobb játékosának választott Xavi, a fiatal katalán, Sergi Busquets, a spanyol liga legjobb spanyol támadója, Villa és az első körben mesterhármast jegyző Torres is remekül futballoznak. Amolyan barcelonás labdatartást- és járatást alkalmaznak, ha náluk van a játékszer, ötletes, váratlan megoldásaik vannak, gólra törőek és kiválóan védekeznek – igaz, sem Új-Zéland, sem Irak, sem Dél-Afrika nem jelentett acélos ellenfelet. jelentékenyen ugyan eddig még nem tették próbára, de sejthető, hogy jó formában van (a Real pocsék utolsó meccseit leszámítva ő volt a spanyol liga legjobb kapusa); a Barcelona játékosai, Puyol, az Eb és az idei BL-döntő legjobb játékosának választott Xavi, a fiatal katalán, Sergi Busquets, a spanyol liga legjobb spanyol támadója, Villa és az első körben mesterhármast jegyző Torres is remekül futballoznak. Amolyan barcelonás labdatartást- és járatást alkalmaznak, ha náluk van a játékszer, ötletes, váratlan megoldásaik vannak, gólra törőek és kiválóan védekeznek – igaz, sem Új-Zéland, sem Irak, sem Dél-Afrika nem jelentett acélos ellenfelet.

Mindesetre a puding próbája az evés: hogy mennyit ér a spanyolok kiváló formája és csodálatos játéka, hamarosan kiderül. Az ugyanis elképzelhetetlen, hogy (ha legkésőbb a döntőben is, de) ne találkozzanak a brazilokkal. S bár Portugáliát szokás Európa braziljainak hívni, alighanem ez a titulus most megilleti Del Bosque csapatát is, amely nemcsak a Konföderációs Kupa, hanem a jövő évi világbajnokság legnagyobb esélyese is.

Szerk.: A sors furcsa fintora, hogy e vasárnapi bejegyzés után, a spanyolok szerdán simán kikaptak az Egyesült Államoktól. A Konföderációs Kupa fináléjában tehát a Spanyolországot 2:0-ra elintéző USA (amely hihetetlen futómennyiségével, Tim Howard kapus remeklésével és a Leverkusent s a Bayernt is megjárt Landon Donovan irányításával múlta felül az Ibériai-félsziget legnagyobb válogatottját) mérkőzik majd - feltehetően - Brazíliával.

Heves(nek mondható) vita bontakozott ki alig egy órával ezelőtt véget ért, a Debreceni Egyetemen megtartott könyvbemutatón: A magyar jobboldali hagyomány címet viselő könyv debreceni bemutatójára került sor, az alkotók egy részének – Kerepeszki Róbert, Romsics Ignác, Püski Levente és Zeidler Miklós – jelenlétében. A kb. két órás előadás után a jelenlévők még ott maradtak az álláspontokat, véleményeket ütköztetni, melyből egy kisebbfajta vita alakult ki. Nem csoda, hiszen a téma maga is izzó parázs, melyhez ha valaki hozzányúl, hatalmas tüzet okozhat vele. A szerzők azonban nem féltek e témához nyúlni, s – bár magát a könyvet nem olvastam, de a hasonló című, e szerzők tollából kelt tanulmányokat tartalmazó tematikus Rubicon-szám alapján – azt mondhatom: jól döntöttek. 

Színvonalas előadásokat hallhatott a nagyérdemű, mely nemcsak a történelem szakos hallgatókat vonzotta, bár ők szervezték.  Az előadások kapcsán, az azokat követő kérdések folytán természetesen nemcsak a „jobboldaliság”, hanem a „baloldaliság” is szóba került. Az előadók kifejtették, milyen bonyolult az az egyszerűnek tetsző kérdés, hogy „Ki a jobboldali?” vagy „Ki a baloldali?” Mint ahogyan a címben is olvasható, itt nem az aktuálpolitikai „jobboldaliság” eszményéről volt szó, hanem a jobboldali hagyományról, bár az előadások végén – az Árpádsávos zászló kapcsán – szóba kerültek a mai politikai paletta színes (?) pártjai is.

Szóba került a Turul Szövetség, szó volt a Horthy-korszak választási rendszeréről, Trianonról és a „magyar feltámadás”-ról, a szimbólumokról, jelképekről stb. Életrajzokat, a szűk időkeret miatt érthetően, nem érintettek az előadók, s magáról a kormányzóról is alig esett szó.

Az elmúlt két, két és fél óra számomra két fontos leckét adott. Egyfelől azt, hogy az egyetem egy fantasztikus hely, ahol az érdeklődök hatalmas egyéniségekkel találkozhatnak, sőt akár vitázhatnak is, mintha évszázados cimborái lennének az előadóknak. A hallgatóknak olyan lehetőségek hullnak az ölükbe, amelyekről mások álmodni sem mernek.

Másfelől pedig azt, hogy a „jobboldaliság” és „baloldaliság” egy nehezen definiálható fogalom, legalábbis egzakt módon egyáltalán nem meghatározható kérdés. Ugyan vannak olyan alapvető értékek, amelyek az egyik vagy másik oldalhoz kapcsolhatók (így például az egyházak támogatása egyértelműen jobboldali attitűdöt feltételez, ellenben a szociális problémákra való érzékenység tradicionálisan baloldali hagyomány), de az a jobb- vagy baloldal, amely ma a magyar politikai színpadon elénk áll, már más, mint az 1900 és 1948 közötti. (Amely persze sokat változott, hiszen közben végigtombolta magát a két világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, Trianonban megfeszítették az ezeréves Magyar Királyságot stb.) Ráadásul, ahogyan azt Romsics professzor úr töredelmesen bevallotta, a kiváló kötet szerzői között vannak elkötelezett bal- és jobboldaliak is: egy történésznek a „magyar jobboldali hagyomány” mint történelmi problematika nem aktuálpolitikai kérdés. Mint ahogyan sok minden nem az, így például az ország javainak gyarapítása, az emberek egzisztenciáinak megteremtése stb.

Ez az előadás, az azt követő vitával együtt, nem pusztán egy történelem szakosok által megszervezett előadás volt. Nem is csak annyi, hogy néhány kiváló fiatal történész és egy akadémikus kiállt, hogy elmondja, amit nekünk „tudni kell”. Itt többet kaptunk. Talán valamennyi politikai impulzust is, de mindenképpen az érdeklődésünk felkorbácsolását, amely talán elegendő lesz majd arra, hogy a későbbiekben e fontos és érdekes (és nehéz) témával foglalkozzunk, nem elhagyva természetesen az arany középszert és a józan mérsékletességet. Amely talán a legnehezebb feladat ebben a témában.

Ez a bejegyzés egy az egyben Mérő László Új észjárások című könyvéből való. (Ez a fejezet valószínűleg teljesen megegyezik az Észjárások hasonló című fejezetével.) A fejezet címe megegyezik a bejegyzés címével.

 Ha mindennapi következtetéseinket a formális logika szabályaira alapoznánk, nyilván semmi értelme nem lenne egy olyan kifejezésnek, hogy női logika. A formális logika szabályrendszerében a nemi különbségeknek ugyanúgy nincs helyük, mint például pettyes hátú repülő birkáknak. Ha viszont következtetéseinket tapasztalatainkra, ismereteinkre, élményeinkre alapozzuk, akkor nem meglepő, hogy jellegzetes különbségeket találhatunk a nők és férfiak gondolkodásmódja között. Ezek ugyan távolról sem egy szexvizsgálat pontosságával mutatják ki a nemi különbségeket, de azért az átlagot tekintve igen határozottan jelzik.

Talán közhely, de jellemző, hogy a szerelem hajnalán a férfi ragyogó szemekkel néz párjára: „Nahát, milyen érdekesen nyomod meg a fogkrémes tubust: pont a közepén!”, majd tíz év múlva valami ilyesmit morog: „A fene egye meg, még egy fogkrémet sem tudsz rendesen kinyomni, a fele benne marad.” A másik oldalról hasonló pályát futhat be a virágvázában úszó cigarettacsikk.

A nők és a férfiak más látnak logikusnak az őket körülvevő világból. Gyakori, hogy ami egy nő számára absztrakt lehetőség, az egy férfi számára nagyon is mindennapi élmény, vagy fordítva. Például egy elvi vita verekedés útján történő eldöntése inkább jellemző a férfiakra, mint a nőkre, ugyanakkor a nők egymás közötti agresszióinak is vannak olyan formái, amelyek férfiak között sokkal ritkábban fordulnak elő. Ilyen például az úgynevezett passzív agresszió, amikor azzal ártunk a másiknak, hogy hangsúlyozottan nem teszünk semmit, például összeszorított szájjal hallgatunk. Ennek megfelelően gyakori, hogy a logikus következtetések levonása ugyanabban a helyzetben az egyik nem számára szinte magától értetődően könnyű, a másik számára pedig szinte megoldhatatlanul nehéz, ugyanúgy, mint a magánhangzós illetve a csekkes feladat.¹ Ennek alapján nyilvánvaló, hogy jogosan beszélhetünk férfi illetve női logikáról, minden diszkriminatív felhang nélkül. Gondosan hangsúlyozva persze, hogy itt az átlagról, a tipikusról beszélünk, megengedve óriási egyéni különbségeket.

Ezzel együtt, továbbra is fennmarad a kérdés, hogy vannak-e különbségek a férfiak és a nők tisztán formális logikai képességei között. A válasz erre a kérdésre az, hogy lehet úgy mérni, hogy legyenek, és lehet úgy érni, hogy ne legyenek. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a két mérés egyike csalás vagy tudatos torzítás.

Kezdjük távolabbról. Az intelligenciatesztek nem mutatnak ki különbségeket a két nem között. Főleg azért nem, mert így szerkesztik őket – ez a társadalmi-kulturális elvárás. Az intelligenciatesztek szerkesztési elveiről a 10. fejezetben részletesebben is szólni fogunk. Az intelligenciatesztek készítése során vagy eleve kiszűrődnek azok a kérdések, amelyek a nemek szerint eltérést mutatnak, vagy gondosan kiegyensúlyozódik, hogy ugyanannyi kérdés kedvezzen a férfiaknak, mint a nőknek. Finomabb vizsgálatok azonban már kimutatnak különbségeket, hol a férfiak, hol a nők javára. Általában a nők verbális kifejező képessége, szókincse gyorsabban fejlődik és felnőttkorban is jobban marad, mint a férfiaké. A férfiaknak viszont jobbak a vizuális, főleg térbeli tájékozódási képességeik.

Nehéz válaszolni arra, hogy ezek a különbségek vajon biológiai vagy társadalmi-kulturális okokra vezethetők-e vissza. Valószínűleg mindkettő belejátszik. A két agyfélteke fejlődésében és munkamegosztásában egyértelmű különbségek mutathatók ki a nemek között, ez alighanem biológiailag meghatározott. Kimutatták például, hogy mindkét nem esetében a korábban érők várhatóan jobb verbális képességekkel fognak rendelkezni, a későbben érőknek viszont a vizuális képességeik lesznek inkább fejlettebbek. Elképzelhető, hogy ennek is szerepe van a képességek közötti különbségekben, hiszen a lányok általában korábban érnek, mint a fiúk.

Társadalmi-kulturális eltérésekre visszavezethető különbségeket is könnyű találni. A fiúk játékai inkább a tárgyak logikájához kapcsolódnak, vagy egyenesen absztrakt természetűek, míg a lányok játékai inkább a társadalom, az emberi kapcsolatok logikájával állnak szorosabb összefüggésben. Ez is magyarázhatja, hogy például a tisztán absztrakt logikai vagy geometriai feladatokban általában a fiúk érnek el valamivel jobb eredményt, míg a szöveges matematikai feladatokban a lányok. Melyiket tekintsük a formális logikai készség helyes mérőeszközének?

Korrekt méréssel kimutatható tehát az is, hogy a formális logikai készség tekintetében nincs különbség a két nem között, és az is, hogy van, akármelyik nem javára. De ha következtetései mechanizmusaink úgysem a formális logika alapjain nyugszanak, akkor lehet, hogy maga a kérdés értelmetlen. Beszélhetünk matematikai képességről (mivel az már egyfajta tapasztalat, élmény, ha egy absztrakt szférában is), beszélhetünk sakk-képességről vagy rábeszélő képességről, de az absztrakt formális logikai képesség mindezek mellett csak epifenomén, azaz másodlagos kísérő jelenség marad.

¹ Ez a könyv egy korábbi fejezetében található.

A könyv szerzője 17 éve tanít az ELTE Kísérleti Pszichológiai Tanszékén, eredeti szakmája matematikus, tíz évig foglalkozott mesterséges intelligencia-kutatással. Gondolkodás- és döntéspszichológiát tanít, újabban gazdaságpszichológiát is.

A finnugrisztika nagy feladatának tekinti az alapnyelv rekonstruálását. Mi is ez az alapnyelv? Olyan nyelv, amelyet a rokon nyelvet beszélő népek mindegyike megértett és beszélt még abban az időben, amikor ezek a népek egy közösségben éltek.

Esetünkben ez azt jelenti, hogy van egy uráli alapnyelv, amelyet i. e. 6000-től 4000-ig beszéltek.

(Hogy mi volt 6000 előtt, ne kérdezze a nyájas Olvasó: a nyelvtudományban elfogadott korszakolás jelenleg így néz ki. Előfordul persze, hogy elöl nyitott a korszakolás, amely meglátásom szerint helyes, ugyanis a források hiányában csak durva számokkal, évezredekkel számolhatunk.)

Ezt követően váltak el a szamojédok a finnugoroktól, majd a finnugor ág is két részre bomlott: a finn(-permi) és az ugor ágra. Természetesen a népek egymástól való eltávolodása következtében a nyelvek is változni kezdtek és több változatra bomlottak. Lényegében olyan folyamat játszódott itt le, mint egy nyelv nyelvjárásokra való bomlásakor: az alapnyelv tehát az a nyelv, amelyet ma köznyelvnek nevezünk egy nyelv esetében, a nyelveket pedig ma nyelvjárásoknak mondanánk.

 A problémám ezzel csupán annyi, hogy – amint azt a finnugristák is elismerik – a források hiányában nem tudjuk megismerni az alapnyelvet teljes egészében, amit tovább nehezít az is, hogy minden nyelvben vannak kivételek, amelyeket nem tudunk megismerni. A magyar nyelv első emlékei (előbb szórványban, majd később egészben, pl. Halotti beszéd és könyörgés) a XI. századtól datálhatók: első hazai szórványunk az 1055-ös Tihanyi Apátság alapítólevele. A finneknek ennél is később, nem beszélve a többi finnugor népről. Így aztán esetünkben csak a XI. századtól tudjuk vizsgálni nyelvünket, előbbről nem (kivéve Bíborbanszületett Konstantin munkáját, a Birodalom kormányázásról című írást), rokonaink nyelvét pedig csak jóval későbbről.

(Az Oroszország, illetve a későbbi Szovjetunió területén élő finnugor népeknek 1917 után központilag próbáltak írásbeliséget kreálni. Sajnos – vagy nem sajnos – ennek nem sok foganatja van, a finnugor népek nemigazán „veszik a lapot” és, hogy úgy mondjam, hidegen hagyja őket az írás mestersége.)

Így aztán azt a nyelvet sem tudjuk vizsgálni, amit akkor beszéltünk, amikor elváltunk az obi-ugoroktól, azaz i. e. 1000 vagy 500 körül. Nem beszélve a korábbi időkről. Így aztán a rekonstruált alapnyelv egy mesterséges nyelv lesz, amelyet – abban a formában, ahogyan a rekonstrukció után látjuk – elképzelhetően soha nem is beszéltek. Ezt a finnugristák is elismerik, csak úgy mondják: az alapnyelv hipotetikus.

Ez már alapjában véve sem túl jó, de az egyenesen „rossz”, hogy a rekonstrukció után a magyar nyelv milyenségét az alapnyelvre vezetik vissza. Vagyis: a mai (és korábbi) állapotokból így-úgy rekonstruálnak egy nyelvet, majd azt mondják, a magyar nyelv azért olyan, amilyen, mert az alapnyelvből ez így következik. Ez pedig a körérvelés szép példája, ami viszont – tudománytalan.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy a magyar nyelv finnugor nyelvekkel való rokonsága tudománytalan, csupán azt, hogy ha 150 év alatt nem sikerült az alapnyelvet rekonstruálni, akkor talán fel kellene hagyni ezzel a feladattal.

A nyelvnek és az irodalomnak semmi köze egymáshoz, attól az apróságtól eltekintve, hogy az irodalmi alkotások is természetesen valamilyen nyelven születnek. De míg a nyelvész a nyelvtant, a nyelv és társadalom viszonyát vizsgálja, addig az irodalom a művészetekhez - festészet, szobrászat, építészet, zene - állt közelebb és a történelemhez. Egy igekötő soha sem hordozza magán az adott történelmi, társadalmi kontextus jegyeit, nem úgy, mint Bornemissza Péter éneke arról, hogy a török elfoglalta Budát és neki ott már nincs maradása.

A középiskolában a művelődéstörténetet kellene felparcellázva oktatni: továbbra is lenne magyar - és történelemoktatás, de melléje be kellene iktatni a művelődéstörténetet, amely mintegy összefogná e két tudományt. Előfordul ugyanis, hogy a diákok nem tudják egymáshoz kapcsolni a történelem órákon és az irodalom órákon hallottakat. Sőt, arra is volt már példa, hogy egy magyar tanár azt mondta: a történelemnek és az irodalomnak nincsen köze egymáshoz.* Pedig e kettő szorosan, kézen fogva jár egymás mellett, ahogyan a festészet a költészettel; nem véletlenül mondják, hogy „a festészet néma költészet”.

Sajnos azonban egyetemeinken nem kapják meg a megfelelő oktatást a hallgatók, s mikor kikerülvén a felsőoktatási intézményekből katedrához jutnak, hiányos tudásuk miatt nem tudják az anyagot átadni és egy nagy egészbe belehelyezni. Ugyanis sem az irodalom, sem a történelem oktatásának nem lehet az a lényege, hogy fejezetenként megtanuljuk azt, hogy ekkor meg ekkor ez és ez történt, illetve ekkor és ekkor ilyen meg olyan műveket írtak. A lényeg mindenkor az, hogy e kettőt, az irodalmat és a történelmet összekapcsoljuk és egy nagy egészbe, esetünkben a magyar művelődéstörténetbe helyezzük bele. Annál is inkább, mert sok politikai ihletésű vers, regény, novella stb. keletkezett az idők folyamán és azok a történelem nélkül, amely végeredményben politikai események halmaza, nem érthető meg.

Ehhez pedig az kell, hogy a régóta együtt lévő, de egymást nem igazán kedvelő tantárgyakat, a nyelvtant és az irodalmat ketté válasszuk és a poézis mellé a történelmet helyezzük.

Ugyanakkor az egyetemi oktatást is meg kellene reformálni oly módon, hogy például filozófiát ne csupán fél évig, azaz egy szemeszterig hallgassanak a jövő magyartanárai, hanem legalább két féléven keresztül, s úgy, hogy azt nem önmagában, hanem szigorúan csakis az irodalmi művekkel, izmusokkal együtt vizsgálják. Mert önmagában egy magyar szakos számára is felesleges a filozófia tanulása. De egy regénnyel már nem az. Például Asbóth János Álmok álmodója című regényére Arthur Schopenhauer nagy hatást gyakorolt: azt regényt a schopenhaueri „pesszimista filozófia” alapos ismerete nélkül nem igazán lehet tökéletesen megérteni.

Példákat napestig lehet sorolni. A lényeg az, hogy az oktatást meg kell reformálni, méghozzá úgy, hogy az hasznos legyen a következő nemzedékek számára és az ország számára is. És végre mind több és több pénzt kellene beléje invesztálni, mert a profitorientált tanintézmények senkinek sincsenek a hasznára.

* Ez saját példa, annak idején, amikor még a gimnáziumi padokat koptattam, egyik tanárom jegyezte meg, mellékesen, hogy higgyem el, a történelemnek és az irodalomnak semmi köze sincs egymáshoz. Nem hittem el...

Március 15-ére, nemzeti ünnepünkre emlékezünk a mai napon. Ezzel a verscsokorral szeretném segíteni az Olvasók emlékezését a ’48-as forradalomra.

Petőfi Sándor

Földtámadott a tenger…

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Kölcsey Ferenc

Rebellis vers

Zrínyi vére mosta Bécset,
S senki bosszút nem állt;
Rákóczi küzdött hazánkért,
S töröknél lelt halált.

Páris ígért szabadságot,
Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.

Hymnus

A magyar nép zivataros századaiból.

     Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

     Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

     Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

     Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

     Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

     Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

     Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

     Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Juhász Gyula

A dal

A dal az élet legszebb varázsa,
A szív zenéje, a munka bája!
Bölcsőnk felett zeng az első nóta,
Az anya édes, bús altatója:
"Tente, szép virágom,
Csicsijja, baba,
Ringasson az álom
És szívem dala!"

Mikor az első szerelem ébred,
Csattog a dal és ujjong az ének,
A szívünk vágya, öröme, álma
Kacag és sír az ifjú dalába':
"Ó, mi szép az élet,
Ó mi szép a dal,
Mikor a szívünk még
Boldog s fiatal!"

De a nagy élet munkára szólít,
A férfi alkot, a férfi hódít,
És büszke szívvel dalolja bátran,
Munka zajában és a csatában:
"Zúgjanak a gépek,
Harsogjon a dal,
Munkával és dallal
Győzzön a magyar!"

Valószínűleg az ún. „nemzeti oldal” nem tudja, mekkora kárt tesz Wass Albertnek azzal, hogy kedvenc szervezetük (amelyet azóta már feloszlattak) Wass Albert zászlóaljat hozott létre még anno. Aki nem tudná: a nemrégiben feloszlatott Magyar Gárdáról van szó. Úgy tűnik, az Árpád-sávok után Wass Albertet is kiszolgáltatták maguknak. Ahogyan rengeteget ártott ezzel egyik legősibb történelmi lobogónknak (egyre többen tartják fasisztának az Árpád-vágásokat), úgy rendkívül sokat ártanak az erdélyi írónak is, akit olvasni vagy nem olvasni politikai üggyé vált.

Wass Albert helye még nem tisztázódott a magyar irodalmi kánonban. Hogy érthetőbb legyek: még nem került be az irodalmi kánonba. Nem része az oktatásnak és nem írnak róla semmi érdemlegeset. Persze, mit is várunk… A baloldali, szocialista Élet és Irodalom aligha fog tudni túllépni a gúnyolódásokon, de más történelmi, politikai (!) lapok, így a Múltunk is azt tárgyalja, hogy az erdélyi gróf antiszemita volt-e avagy sem és ha igen, akkor szerethető-e vagy sem. A (szélső)jobboldali sajtó pedig a legnagyobb magyar írók között tartja számon, annak ellenére, hogy a rendszerváltásig (szinte) ismeretlen volt Magyarországon, a Baumgarten-díj ellenére.

Érdekes egyébként, hogy költői munkásságáról egyáltalán nem vagy alig esik szó, pedig írt verseket, nem is csúnyákat. (Személyes kedvencem a Dalol a honvágy.)

A Wass-kultuszhoz sok minden hozzájárul(hatot)t. Így például az, hogy a rendszerváltás után a Kráter Műhely Egyesület folyamatosan jelentette meg könyveit, s jelenteti meg ma is. Antológiákat készítenek a novellákból, a versekből, politikai írásaiból, rádióbeszédeiből stb. Wass Albert – egyelőre – ott foglal helyet, ahol például Szabó Magda: a materiális kánonban. Azaz: a könyvesboltok polcai tele vannak az erdélyi gróf könyveivel és mi tagadás, olvasótábora igen nagy. (A Nagy Könyv első száz helyezettjében három műve is megtalálható.)

Hans Robert Jauss azt mondja, hogy ha egy művet és/vagy írót nem olvasnak, az nincs. Ebben Wass kétség kívül nem szenved hiányt, úgy is mondhatnánk, hogy ő „igencsak van”. De Jauss azt is mondja, hogy az olvasásnál fontosabb az, hogy írnak-e az adott műről/szerzőről vagy sem. Persze a német irodalomtörténész aligha azokra az írókra gondolt, akik politikai üggyé váltak. Márpedig Wass Albert azzá vált és ebben nagyon sokat „segített” a Jobbik Magyarországért Mozgalom és „gyermeke”, a Magyar Gárda, a kuruc.info és a többi szélsőjobboldali tömörülés. Persze ők ezt nem érzik, szerintük ez így van rendjén.

Pedig ez egyáltalán nincs rendjén – egy írót a regényei, versei, novellái minősítsenek, ne politikai állásfoglalásai és még inkább ne az, hogy tébolyodott politikai pártok, ideológiák miként használják ki. Igaz, nem lehet a Wass Albert-jelenség negatívumait csak a szélsőjobboldalra kenni, ebben szerepet játszanak a szobor- és emlékműavatások, valamint az, hogy életét – ahogyan sokan a magyar őstörténetet – mitizálják. Kérdésesnek tartják például azt, hogy öngyilkos lett-e vagy a román „maffia”, esetleg a harmadik feleség (aki kiforgatta vagyonából) végzett vele. A floridai rendőrség azonban nem vetette fel a gyilkosság gyanúját.

Márkus Béla, a Debreceni Egyetem tanára egy index.hu-nak adott interjújában így fogalmazott: „ha a modern irodalomelmélet szerint a szerző személye nem fontos, ha „meghalt”, akkor Wass esete sem különbözik. A szövegei, és ne a politikai és egyéb ténykedése alapján döntsék el az olvasók, hogy jó író-e, vagy sem.”

Halála mellett rejtélyes az 1936-os, berlini olimpián elért (?) aranyérme, illetve az állítólagos Nobel-díjra történő jelölése; egyiket sem sikerült bizonyítani.

A kánonban egyelőre kérdéses helye nem izgatja a szobrászokat és a megrendelőket: több mint harminc szobra, emlékműve van a Kárpát-medencében, olyan városokban is, ahol sohasem fordult meg. Ezek újfent erősítik a Wass Albert iránti szélsőségesek érzelmeket: azaz valaki vagy rajong érte vagy utálja, köztes megoldás ritkán van.

Reménykedjünk abban, hogy Wass Albert hamarosan elfoglalhatja az őt megillető helyét a magyar irodalomban, legyen az akár fent vagy lent. Ehhez azonban az kell, hogy az irodalomtörténészek vegyenek végre tudomást róla, míg a szélsőjobboldali mozgalmak ne tűzzék zászlajukra, mert az erdélyi gróf elsősorban író volt s nem politikus.

„a nyelv az, amit az emberek beszélnek, nem pedig az, amit egyesek szerint beszélniük kell”

(Mario Pei)

A nyelvészetben két uralkodó szemlélet van: a rendszernyelvészet és a társasnyelvészet. Előbbi körébe tartozik a nyelvművelés, amelynek művelőit utóbbiak egyszerűen köztörvényes bűnözőknek minősítenek. Jelen cikkben annak járok utána, hogy ez valóban így van-e vagy sem.

A nyelvművelés, ahogyan a neve is mutatja, a (magyar) nyelv művelését, ápolását, védelmét tűzte zászlajára. A társasnyelvészek szerint azonban itt nem erről van szó; a nyelvművelés szerintük nem más, mint a lingvicizmus (nyelvi rasszizmus) árnyaltabb kifejezése.

Egyes társasnyelvészek a BtK egy passzusát is szokták idézni, mely alapján a nyelvművelők nem mások, mint közönséges bűnözők: vö. 2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról 8. § f) pontja

A nyelvi megkülönböztetés, a lingvicizmus, a rasszizmus egy fajtája; a különbség csupán annyi, hogy itt nem etnikai, bőrszín vagy vallás alapú a megkülönböztetés, a diszkrimináció, hanem nyelvi alapú. Ez az intolerancia megjelenhet az idegen nyelvekkel szemben is, illetve az adott nyelv más nyelvváltozataival, főleg nyelvjárásaival szemben is.

Sajnos Magyarországon is igen gyakori példa, hogy valakit azért nem vesznek fel egy munkahelyre, mert nyelvjárásban beszél és az „csúnya”, „nem illendő”. Ráadásul a rendszernyelvészet értékítéletei a hétköznapi ember gondolkodásában is igen mélyen ott rejtőznek: azaz van olyan nyelvi forma, ami „jó” és van, ami „rossz”. Pl. ebben az esetben a vedér forma nem jó, csak a vödör vagy a veder. (A vedér formát, amely pl. Hajdú-Bihar megyében gyakori, a Helyesírási Szabályzat sem említi, mint elfogadható formát.) Pedig – a társas szemlélet szerint – az a „jó”, a „helyes”, amit a használók elfogadnak, hiszen a nyelv elsődleges funkciója a kapcsolatok megteremtése és a vedér formát az emberek éppúgy értik, mint a vödör formát.

A nyelvművelés azonban ezt nem tartja elfogadhatónak, hiszen számukra csak az az ideális, egyébként tökéletes formájában nem is létező, nyelvváltozat az elfogadott, amit úgy hívunk, hogy sztenderd vagy irodalmi nyelv. Ez a köznyelv. Ez a „jó”, minden más romlott változat. Ez az oka annak, hogy amikor a vedérhez hasonló alakokat ejtenek a kisiskolások, akkor a tanító néni kijavítja őket, mondván, hogy nem beszélik jól a saját nyelvüket. (Márpedig saját nyelvét egy anyanyelvi beszélő, hacsak nem vét irtózatos grammatikai hibát, nem tudja rosszul beszélni.) Ez pedig – mondják a társas szemlélet képviselői – mély nyomokat, lelki sérüléseket okoz a gyermeknek, hiszen így gyengébb képességűnek érzi magát a többiekhez képest, akik a „helyes” változatot használják, ráadásul meg kell tanulniuk a sztenderdet, így társaikhoz képest hátrányba kerülnek.

Erre tökéletes példa a négerek által használt angol Amerikában, az ún. black english. Ezt az USA-ban annyira az angol egy romlott változatának tartják, hogy fekete gyerekeket minősítettek szellemi fogyatékosnak; később kiderült, hogy nem azok, csupán olyan angol nyelvet beszéltek, amelyet az iskolában nem toleráltak.

Ez elég szélsőséges példa, de sajnos valódi. Ennek szellemében pedig átértelmeződik a kérdés, amelyet a címben felvettem: ugyanis emberek ilyen méretű megbélyegzése nyelvváltozatuk miatt már valóban sérti az emberi jogokat. Ilyen esetre, ha vallási, bőrszín vagy etnikai alapon történik, felkapják a fejüket a jogvédők – a nyelvi megbélyegzést azonban rendre figyelmen kívül hagyják.

Hazánkban is erőteljesen előfordul az ilyesmi, aminek általában a nyelvjárások isszák meg a levét. Ezért van az, hogy az emberek sokszor szégyellik a tájszólásukat bizonyos környezetben és ez odáig mehet, hogy akár el is szakadhatnak szülőkörnyezetüktől, éppen azért, mert a nyelv nem működik a használói nélkül: egy nyelvi formát igazából nem a nyelvvel, hanem a használóval azonosítunk. Sokszor az emberek azért tartanak valakit butábbnak maguknál, mert az illető, számukra csúnya, nyelvjárásban beszélt.

Kétség kívül a bűnözőnek való nyilvánítás elég szélsőséges, de abban teljesen igaza van a társasnyelvészet oldalának, hogy az emberekben – főleg a gyermekekben – nagyon mély nyomot hagyhatnak az olyan megjegyzések, amelyeket anyanyelvváltozatukra tesznek, ezzel mintegy az otthoni közösséget sértve meg.

A nyelvi rasszizmust pedig nap mint nap elkövetik az emberek, pedig ez épp olyan bűn, mint az etnikai („faji”), bőrszín vagy vallás alapú megbélyegzés, diszkrimináció.

Nádasdy Ádám: „Azt tanítja a nyelvtudomány, hogy a magyar finnugor nyelv, vagyis hogy rokona a finn, lapp, észt, vogul, osztják stb. nyelvnek.” Ez így is van, azonban a nyelvészek megfeledkeznek arról a nem elhanyagolható tényről, hogy a nyelv abban a kérdésben, hogy „mitől nép egy nép?” nem lehet döntő kritérium. A szokásos példa erre a horvát és a szerb nyelv, amely voltaképpen egy és ugyanaz (sokáig beszéltek szerbhorvát nyelvről), mégis, ők magukat külön népnek tartják, mert a kultúrájuk más (itt talán a döntő a vallás). Például szolgálhatnak még a csehek és a szlovákok is, akik olyan jól megértik egymást, hogy politikai és tudományos konferenciákon sem szoktak tolmácsot kérni, mégis: a szlovákok önálló nemzetként tekintenek magukra. (Ismerjük ugye, a csípős magyar mondást, miszerint a szlovák az a cseh, amelyik tud magyarul?) De talán a legjobb példa a kínai nyelv, amely nyelvjárásaiban olyan nagy különbségek mutatnak, hogy szegény kínaiak nem értik meg egymást, ha találkoznak. Ezt Kína hatalmas mérete okozza, a nagy földrajzi távolságok miatt a nyelv(változatok) eltérő módon fejlődtek. Nekik az írás adja meg a közös alapot, na meg a történelem, a kultúra stb.

Jól látható tehát, hogy nem véletlen, hogy amikor nyelvpolitikai kurzusokon szóba kerül ez a kérdés, azt mondják rá, amit a szociolingvisták: akkor tartozik két ember egy népcsoportba, ha mindketten oda tartozónak vallják magukat. És a nyelv esetében: akkor beszélnek egy nyelvet vagy nyelvjárást, ha a beszélők úgy döntenek, hogy ők egy nyelvet vagy nyelvjárást használnak. Erre megint sok példát lehetne hozni, akár a magyarból is, de ennek az írásnak ez most nem tárgya. Ennek az írásnak az a tárgya, hogy megpróbáljon rávilágítani arra, hogy a honfoglaló magyar nép miért is nem rokona már teljes egészében a finnugor népeknek.

Az Urál környékéről ivócsanakok és egyéb eszközök kerültek elő, amelyekről a régészek úgy tartják, a finnugor népességé lehetett. Az ivócsanakok végére kacsafejet faragtak, s a kacsa motívuma a finn népi eposzban, a Kalevalában is megtalálható. Azonban néhány, a hétköznapi életben használt eszközön és barlangrajzon kívül alig-alig van régészeti anyag. Körülbelül olyan kevés, mint a nyelvi adat. Így csak annyit mondhatunk: eleink is valószínűleg hasonló ivócsanakokat, hajtűket stb. használtak, de megnyugtató biztonsággal ezt nem jelenthetjük ki.

Aztán a magyarság i.e. 1000 vagy 500 körül elhagyta az obi-ugorokat, azaz a vogulokat és az osztjákokat. Ez ma már 2500-3000 éves távolságot jelent! Szinte párját ritkítja az ilyen hosszú távol élés a rokon népek esetében. S ez a nagy időbeli (és földrajzi) távolság az oka annak, hogy mi már nem értjük meg a finneket és vogulokat, s ma már az a nagy dolog, hogy néhány szóban még megőrződött a rokonság.

A kiszakadás után a magyarok a sztyeppére kerültek. Itt iráni és török hatás érte őket, nagyon erősen és ennek köszönhetően kultúrájuk teljesen átalakult. Ugyan a magyar népmesék kacsamotívumát szokták a Kalevalában keresni, de az megtalálható az ujguroknál is. A csodaszarvas monda gyökere megtalálható a finneknél is, de a szkíták legbecsesebb állata éppen a szarvas volt. Ezek a kiragadott elemek tehát semmit sem bizonyítanak, de a kultúra összességében vizsgálva már bizonyító erejű.

Honfoglaló eleink olyan társadalmi rendszerben éltek, mint a török törzsszövetségi népek, így az államberendezkedés (ha ugyan beszélhetünk ekkor magyar államról) rokonait az akkori török és iráni népek között kell keresnünk. Harcászati jellemzőik, a lovasíjászat szintúgy a sztyeppei török és iráni népek jellemzője és nem a finnugoroké.

(Bár az a tény, hogy legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok is régóta ismerték a lovat – amit népi mondáik bizonyítanak ékesen – s hogy még a legutóbbi időkben is sok száz kilométerről hoztak fehér lovat áldozásokhoz, bizonyítja, hogy a magyarság nem a török vagy az iráni népektől tanult lovagolni. A „lovas nemzet a magyar” megállapítás tehát sok ezer évre visszamenőleg helyesnek tekinthető.)

Zenénk is a török népekéhez hasonló, ahogyan arra a két nagy zeneóriásunk, Bartók Béla és Kodály Zoltán is felfigyelt. Bartók ezt írta a yürükök zenéjéről: „Alig hittem a fülemnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna.” (Idézi Kiszely István A magyar nép őstörténete című könyvében, 121. old.)

A sztyeppén ráadásul nem a nyelv volt a legfontosabb azonosító vagy elkülönítő tényező, hanem a közös szemiotikai jelrendszer, amely a totemállatokban, az öltözködésben, a díszítőmotívumokban stb. merült ki. A magyar nép tökéletesen akklimatizálódott a törökségi népekhez, vagy mondjuk azt, hogy asszimilálódott?

A nagy méretű Magyar művelődéstörténet című könyv őstörténeti fejezetét Fodor István írta. Megemlíti, hogy a sztyeppén ebben az időben élt az ún. „szkíta reneszánsz” ideje, s ekkor szkíta műveltséggel rendelkezett nemcsak maga a szkíta, hanem nagyon sok más nép is, köztük a magyar is. Ez persze nem jelenti eleink szkíta rokonságát.

De annyit mindenképpen jelent, hogy ahogyan lehet a nyelveket ún. genetikus módon és típus szerint is rokonítni, úgy ki kell jelentenünk: egy nép történelmében a nyelv csak egy faktor a többi közül. (Ráadásul azon tényezők közé tartozik, amivel sokáig nem is nagyon törődött senki, ahogyan ezt Nádasdy Ádám is leírja.) S mivel a magyar azon kevés nép közé tartozik, amely nagyon régen elszakadt legközelebbi rokonaitól, az a fura helyzet állt elő, hogy a nyelv és a nép kultúrája nem hozható szintézisbe: a finnugor nyelvű honfoglaló magyarságnak szkíta kultúrája volt.

Később, a keresztyénség felvételével egy nyugat-európai latin-keresztény kultúrája lett őseinknek, míg mai kultúránk globalizált, ugyanakkor jellegzetesen közép-európai. De a nép és a nyelv szétválasztása esetünkben indokolt, hiszen a régészeti kutatások más irányba vezet(né)nek minket, mint a nyelvi kutatások és ez kétségtelenül zsákutcát eredményez a kutatásban.

A nagy probléma meglátásom szerint az, hogy ezt a finnugristák nem veszik észre, illetve nem törődnek vele, hiszen a finnugrisztika nyelvtudományos diszciplína. Csakhogy a magyar nyelv finnugor rokonsága nem jelenti azt, hogy a magyarság 896-ban finnugor kultúrájú is volt. (Természetesen a kultúra török, s némileg iráni volta sem jelenti a török [hun, avar, kun stb.] vagy az iráni [szkíta, jász stb.] rokonságot.)

Így nem lehet tudománytalannak nevezni azokat a kutatásokat, amelyek a hunokkal, avarokkal, szkítákkal és egyéb íjfeszítő népekkel foglalkoznak, s összekapcsolják eleinket e népekkel, mert a kulturális rokonság, a sok száz éves sztyeppei vándorlás miatt, igenis fennáll. Amíg ezt a finnugor nyelvészek nem hajlandók elfogadni, sajnos a történészek és a nyelvészek ellentmondásba kerülnek, mert abban a nyugat-európai modellben gondolkodnak, hogy amilyen a nyelv, olyan a kultúra. Esetünkben azonban az uráli, finnugor nyelv belső-ázsiai, török kultúrával párosult.

Ahogyan azonban fentebb is utaltam rá: ez nem jelenti azt, hogy a magyarság nem rokona a finnségi népeknek, az obi-ugoroknak és hogy nem Nyugat-Szibériából indult el, mielőtt a Kárpát-medencébe érkezett volna. Ez csupán annyit jelent, hogy az út során arculatot, kultúrát váltott, s így elengedhetetlenné vált a keleti népek megismerése ahhoz, hogy a honfoglaló magyar nép minden tulajdonságát, a társadalmi-politikai berendezkedéstől kezdve a zenén át a mindennapi élet rítusáig, megismerhessük.

Az Unicum egy igazi magyar különlegesség, méltán nevezhetjük hungarikumnak. De mi is az a hungarikum? A szakirodalom meghatározása szerint: 1, olyan termék, amely nagy múltra nyúlik vissza, 2, külföldön ismert és/vagy elismert, és 3, alkalmas arra, hogy ha azt egy idegen meghallja, hazánk jusson róla eszébe. Azt hiszem, ezen kritériumoknak az Unicum tökéletesen megfelel. Ráadásul az Unicum hivatalosan is magyar különlegességnek számít.

A finom nedű története nagyon régre, a XVIII. század végére nyúlik vissza: 1790 a nevezetes dátum. Ekkor hangzott el a címben citált, mára már szállóigévé vált mondat II. József szájából, amikor udvari orvosa, dr. Zwack bemutatta neki legújabb gyomorkeserűjét. A „Dr. Zwack, das ist ein Unicum!” felkiáltás végül nemcsak a császár tetszésének kifejezője lett, hanem egyúttal névadás is: azóta hívják így ezt a finom italt.

Zwackék ezután elindultak a siker útján: Zwack József 1840-ben nyitotta meg Budapesten a mára már világhírű szeszgyárát, ahol ekkoriban méh jóval többféle italt gyártottak, s az Unicum csak egy volt a többi közt. (Több mint kétszázféle ital készült ekkor a gyárban.) 1895-ben a cég megkapta a Császári és királyi udvari szállító címet, amely munkájuk jelentős elismerése volt, emelt presztízsnövelő funkcióval is bírt. Ekkoriban a gyár már Közép-Európa legnagyobb italpárló kapacitását tudhatta magáénak.

A Zwack-család és az Unicum pályafutásának első törését a II. világháború után szenvedték el. A háború alatt a gyárépületeket lebombázták, majd mire újjáépítették, a kommunista rezsim államosította azt. Természetesen ebbe nem voltak hajlandók belemenni, ezért emigráltak (vagy ahogyan akkor mondták: disszidáltak). Hogy ez jó volt-e vagy rossz: nehéz eldönteni. Egyfelől rossz azért, mert a titkos receptet magukkal vitték, így itthon csak egy kópiát tudtak gyártani; másfelől viszont jó azért, mert Olaszországban és az Egyesült Államokban is megvetették a lábukat és elkezdték az Unicum gyártását. Mondanom sem kell: a kiváló ital mindkét országban nagy sikert aratott.

(Érdekes, hogy bár sokan kedvelik, a www.hungarikum.com oldalán az utolsók között kullog a „kedvenc hungarikum” szavazáson, magasan veri a Pick szalámi, a Tokaji és a Halasi csipke is, 18425 szavazat után.)

Aztán a rendszerváltás idején Zwack Péter az elsők között jött haza, így immáron két évtizede újra az igazi, eredeti Unicumot fogyaszthatják a magyarok. Gyárukat visszavásárolták (!), s az eredeti receptura alapján, a hagyományos gömb alakú üvegben kezdték meg a gyártást.

Az ital titka alighanem a több mint negyvenféle gyógynövény, illetve a gondos elkészítés (tölgyfahordókban érlelik az alapanyagokat több mint fél évig). A gyógynövényeknek köszönhetően pedig az ital nemcsak kiváló egy-egy vacsora megnyitásához, hanem kedvező élettani hatása is van.

Ezek után már csak egy kérdés van hátra: hogyan kell fogyasztani? A szakértők szerint konyakospohárból, „hogy az ital felszíne fölött létrejöhessen az Unicum-aura, az az illatfelhő, mely a poharat szájához emelőt első kellemes hatásként éri” (www.zwack.hu).

Egészségünkre!

Színház az egész világ - mondotta volt William Shakespeare. Nehéz azonban eldönteni, hogy a Debrecen új színháza körül kialakult helyzet tragédia-e vagy komédia, netalán mindkettő. A minap ugyanis a város vezetése bejelentette, hogy elfogyott a pénz és a felépítéshez még másfél milliárd forintra szükség lenne. Halász János, a cívisváros alpolgármestere a kormányt okolja, miközben a város lakói, a derék hajdúk felteszik a legfontosabb kérdést: szükség van-e egyáltalán még egy színházra?

Valljuk meg őszintén: nem igazán. A különböző debreceni médiumok megkérdezték a város lakosságát ezügyben, s nem egy ember vélekedett úgy, hogy az a tömérdek pénz, amelyet az új színházra eddig is áldoztak, máshová is kerülhetett volna. A város vezetése szerint azonban kell az új színház. (Amely egyébként a Fórum épületében kapna helyet - az is érdekes gondolat, hogy egy kamaraszínháznak tíz emelet magasságban kell lennie...) Olybá tűnik, hogy nem veszik észre: sem a Csokonai Színháznak, sem a Kölcsey Központnak nincs igazi kihasználtsága, hiába a színvonalas műsor, a kiváló kulturális programok egész sora. Az, hogy Budapest több színházzal is rendelkezik, rendben van - az ország legnagyobb városa. De Debrecen - meglátásom szerint - nem képes ennyi (plusz még egy) teátrumot eltartani. Mert hogy a Csokonai mellett ott van még a Vojtina Bábszínház is, meg megannyi amatőr és alternatív színjátszó társulat, a maga előadásaival (például a Kossuth Lajos Tudományegyetemen).

Persze abban igaza van Halász Jánosnak, hogy Szombathely, amelynek a kormány 1,8 milliárd forintot adott színházépítésre, eddig csak egy üres telket tud felmutatni, míg Debrecen ennél lényegesen előrébb tart. (Ezért egyébként indítványozni fogja, hogy csoportosítsák át az összeget a debreceni projekt javára.) De a lényeg továbbra is abban áll, hogy az új színház felépítése nem lesz más, mint felesleges pénzkidobás. Bár a város polgárai kultúrakedvelő emberek (Debrecen mindig is híres volt kulturális életéről), ekkora befogadóképességük nincs.

A héten bejelentették, hogy új buszokat kap a város: Volvókat, alacsony padlósakat, moderneket. Talán nem jobb lett volna, ha azt a sok milliárd forintot esetleg az autóbuszpályaudvar modernizálására költötték volna? Nem beszélve arról, hogy ennek az összegnek a kultúrán belül is lenne más helye.